Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

JANUSZ ODROWAZ-PIENIAZEK: Mickiewicz, a cselekvő romantikus

Janusz Odrow^z-Pieriiqzek Mickiewicz, a cselekvő romantikus Mozgalmi költészet - lehet, hogy még senki nem mondta ki e szavakat, mégis menthetetlenül eszünkbe jutnak, ha Mickiewiczre, életére és műveire gondolunk. Most, amikor a költő születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeljük, nem csupán a tudósok, vagyis a történészek és irodalomtörténészek, hanem a költők és a színházi emberek, sőt a politikai gondolkodók is újraértelmezik a romantikát az állandóan felfellobbanó vitában: a romantikát nem pusztán letűnt korszaknak látják, hanem a romantikus szemléletmódnak jóval tágabb és emberközelibb értelmet tulajdonítanak, magatartásformának tekintik. Azzal a konvencionális és absztrakt, az önelégültségtől sem mentes gondolkodásmóddal szemben, amely, szerintem, azokból a készen kapott válaszokból ered, melyeket a fény évszázada sulykolt belénk - a romantikus nézőpont megkérdőjelezi a tudományt. Vagyis az egzakt tudományokból kapott magyarázatok igencsak korlátoltnak, egyoldalúnak, komolytalannak tetszenek a romantikus szemében. Ugyanakkor a tudósok gyöngye, a csillagász alig áll fel teleszkópja mellől, máris a filozófus szerepében tetszeleg! Ez szűrhető le Mickiewicz Romantika című verséből, amely valójában versbe foglalt kiáltvány, kihívás, röpirat, szatíra, karikámra, arra szólít fel, hogy megfejtsük az érthetetlent, ami ott rejtőzik valahol a természethez közel álló nép romlatlan lelkében. A romantika korában még csak a költészet, de napjainkban a próza, a dráma, a szépművészetek és a tudományok is szakadatlanul át- meg átgondolják a vitás kérdéseket, és nem látják az alkotói folyamat célját, miközben addig ismeretlen területekre hatolnak, újabb és újabb nézőpontokat keresnek, amelyek a még feltáratlan jelenségekre irányítják a figyelmet, mindig a végtelenség sugallatára hallgatnak, hogy átlépjék a mérhetetlent, hogy kikémleljék az életet és a halált. Hogyan találjuk meg önmagunkban a természet visszfényét? A vágyakozó, aki fejet hajt a végtelen előtt, büszkén vallja a hirdetett eszmét és tudja, mire hivatott, az biztos a jó hírben is, amit a többi halandóval együtt ő is elvisz a világmindenségnek. így, felszabadító