Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)

az ö hatalmas életmüve már kései utójátéka egy századok óta folyó lassú funkcióátvételnek, melynek során tudós-elődei, Beöthy, sőt már Toldy is azt a nemzeti eposzt írták a maguk módján, amelyet a XIX. század közepének literátorai (Toldyt is beleértve) Aranytól vártak. Ez a szerepöröklés persze kölcsönhatásban történt a tunkciót átadó és átvevő elbeszélésfajták műfaji sajátosságainak alakulásával, s az új munkamegosztás a szerzői énformálástól a megszólalás beszédmódjáig mindenütt éreztette hatását. A regény és a novella azért lehettek és maradhattak a világi szépirodalom (legföljebb ritkán és különlegességként szakralizálódó) elbeszélő műfajai, s a váteszi és paraklétoszi szerep azért hagyományozódott egész a XX. századig a nemzeti költőre (nem pedig a regényíróra), mert a transzcendens igazolású közösségi eredetmonda funkcióját a szépirodalom prózai elbeszélésfajtáinak nem kellett átvenniük az anakronisztikussá vált eposztól. Megtette azt helyettük a nemzeti tudomány, főként az irodalomtörténet-írás, amelynek beszédmódját ezért is volt olyan nehéz (szinte mindmáig) megszabadítani a közösségi önigazolás felszárnyaló retorikájától, tisztes világi perspektívákat találni feladataihoz, tehát lehozni a földre, ahová való, s ahol azután közvetve, hallgatólagos ráadásként, nyomtalanul és megfoghatatlanul éppen annyi égi vonatkozása lehet, mint bárminek.