Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)

Volga-melléki pusztán nyugodtan áll és figyel." A felderengő sziluett néhány tollvonás nyomán megtelt részletekkel (kicsiny lovon csúcsos sipkájú, párduckacagányos dalia, vállán tegzével, oldalán perzsa karddal, amint ellenséget kémlelve végigpillant a napsütötte síkon); nem képzeleg, csak azzal törődik, amit világosan lát; mindenre elszántan várja az ellenséget, érzi saját erejét, bízik közössége jövőjében, lelke telve fajtája szeretetével. A nyitókép eposziasságát szemléltetendő elég Vörösmarty feltűnően hasonló eposzi nyitányait felidézni: már az Árpád Zalán ellen című honfoglalási eposztöredékében (1822) szinte ugyanilyen alakban jelent meg Árpád („Párducza vállairól, oldalról tegze simul le, / Paizsa erős, 's ez alatt döntő nagy melle erősebb."), a Zalán futása első énekében megjelenő vezérnek meg már nemcsak külseje, öltözéke és fegyverzete, hanem szétpillantása is annyira Beöthy lovasáé, hogy alighanem az irodalomtörténész mintája lehetett: „Árpád pedig álla magasban / Egy kis domb tetején. Vala ékes párducza vállán, / Rendítő buzogány jobbjában, 's oldala mellett / Ősei' harczaiból maradott nagy kardja világolt; / És könnyű süveg álla fején, 's toll reszkete ormán. /[...] Igy állt meg komolyan, 's végig pillanta hatalmas / Szemmel szép hadain [...]."

52 A képszerűén eposzias indítás Beöthynél nem öncélú, hiszen kommentárja szerint a magányos őrszem alakja „nemcsak az ősi magyarság életmódjából, hanem a magyar szellem mivoltából és fejlődéséből is sokat megmagyaráz", s innen eredeztethető a magyar irodalom uralkodó jellemvonása, amelyet azután e könyv fejezetei végigkísérnek történeti korszakain, mígnem a zárófejezetben visszatérünk a nyitóképhez: „Mindannyiunkban van egy csepp a volgamenti lovas véréből, - és ez a csepp jellemző eleme irodalmunknak." Amikor végül Beöthy az öszszetartozás étoszának retorikai jelével, többes szám első személyben összefoglalja nagyhatású tételét, miszerint „a mi irodalmunk nemcsak kifejezte, hanem fenntartotta a nemzeti lelket", zárómondatában emlékeztet arra, hogy ebben az összefüggésben milyen sokat köszönhet a magyar irodalomnak az európai civilizáció. „Ha már ez a magyar nemzeti erő tett és tesz szolgálatot az európai műveltségnek, a határvédelem százados harcaiban: ez a védelmezett emberi műveltség kö52 VÖRÖSMARTY Mihály, Nagyobb epikai művek, t, sajtó alá rend. HORVÁTH Károly és MARTINKÓ András, Bp., 1963, 47, 55.