Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Romantika, biedermeier és realizmus
cey közvetlen ösztönzését mutatja. A másik tanulság abban rejlik, hogy allegória s szimbólum értelmezési mód. Maga Friedrich Schlegel is a „nach seinem allegorischen Sinn" kifejezéshez folyamodik a nagy műalkotásról említett párbeszédének „Epochen der Dichtkunst" című alfejezetében megfogalmazott jellemzésekor, 14 vagyis nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az olvasó ad allegorikus értelmezést valamely szövegnek. Némi túlzással akár azt is mondhatjuk, minden értelmező allegorizál, s a különböző szövegek különböző mértékben mutatnak ellenállást az ilyen tevékenységgel szemben. Az 1798-ban Álombeli látomás és Töredék kettős alcímmel közreadott Kubla Khan példázhatja a romantikus költőnek a törekvését arra, hogy legalábbis megnehezítse költeményének allegorizáló magyarázatát, mely a „homályos szöveget [...] időszerűsíti (aktualisiert) a jelenkori megértés számára, hogy eltörölje a múlt másszerűségét (um die Alterität des Vergangenen zu tilgen)". 15 Mallarmé azután már félreérthetetlenül ezt a lehetőséget próbálta kizárni, mikor a Sonnet allégorique de lui-même címet adta annak az 1868-ban írt versének, mely csak lényeges átdolgozás után, 1887-ben jelent meg. E végleges alakjában már cím nélküli, „Ses purs ongles très haut dédiant leur onyx..." kezdetű költemény a szimbolista rejtvényszerüség jellegzetes megnyilvánulásaként került be az irodalomtörténetbe. A romantika s a szimbolizmus közötti folytonosság azt sejteti, egyáltalán nincs kizárva a lehetőség, hogy ugyanazt a szöveget egyik olvasó az allegória, másik a szimbólum megnyilvánulásaként fogja fel. Az allegorizáló értelmezés zártabb, magánbeszédszerűbb jellege miatt könnyebben válhat irányadóvá, előírásszerűvé, s ennyiben inkább megfelel az (új)klasszikus, mint a romantikus eszménynek. Aligha véletlen, hogy a romantikus előadói örökség nagy zenei képviselői többre becsülték a közönség jelenlétében felhangzó, sok tekintetben egyszeri vonásokat mutató élő előadást a gépzene előírásaihoz alkalmazkodó s a véglegesség igényének ábrándját keltő stúdiófelvételnél, mert e kettő közül az előbbi felelt meg a „beteljesületlen mint egyedül befejezett" 16 romantikus eszményének. 14 Lásd SCHLEGL, /. m., II, 148. 15 H R. JAUß, Ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991 (1982), 881-662. 16 Uo., 678.
