Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)

nös gond fordíttassék"), mégpedig szoros összefüggésben a hazafias áldozat erősen szakralizálódott eszményével: gróf Nádasdy Ferenc az­zal adta át elhunyt testvére, Tamás pénzét az akadémiának, hogy azt tulajdonosa még életében „a hazának szentelte" s egy fillérét sem for­dította soha másra, „mint a magyar irodalom fölsegélésére és a hazá­bani jótettekre". 31 A nemzeti eposz követelményei közé beemelt „for­rástanulmány" jól mutatja, hogy a nemzetet képviselni hivatott hagyo­mányos műfajt megpróbálták Összhangba hozni a mindinkább poziti­vista korszellem igazságfogalmával; hasonló forrástanulmányt kértek számon a történelmi regényen is, csakhogy ezt nem tartották igazán alkalmasnak a nemzeti reprezentáció nagy szerepére. A tudományos­ság felé tartó korszellemnek talán jól jött, hogy a regény korabeli fel­fogása szerint e műfajban nincs helye a csodaszerűnek, s eltűnik a transzcendens elrendelésű cselekményfolyamat, a nemzeti eredetmon­da közösséglélektani funkciója szempontjából azonban ez végzetes csonkulásnak érződhetett. Esetenkénti erős forráskritikai megalapozá­sa pedig azért nem számíthatott elegendő kárpótlásnak e veszteségért, mert történelmi hűsége nem elégítette ki a tudományos igényeket, sem egyes részletek képzeletszülte eltérései miatt, sem a lényegéből adó­dóan fiktív világa folytán, amelyet pozitivista módon ellenőrzendő le­írásként eleve nem lehetett komolyan venni. Nem mintha az utóbbi kritériumot mindenki feltétlenül elfogadta volna: érvényességét a szépirodalomban, kielégíthetőségét olykor a tudomány határain belül is vitatták. Az epikai hitel elméletével Arany a maga részéről elhárítot­ta a történelmi hűség tudományos kritériumának irodalmi illetékessé­gét, sőt egyaránt tisztában volt a korai forráskritika tudományos fo­gyatékosságaival és a népmondai szájhagyományt halálra ítélő irodal­mi mellékhatásával, 32 de az eposz megújításáról töprengve többek közt éppen a csodaszerü részletek lélektani valószínűsítésének szüksé­gét tartotta fontosnak. Ismétlődő aggodalmaiból kihallatszik, hogy érezte, kora nem tűri már a valószínűség határainak olyasféle elmosó­dottságát, amely egykor az eposzt éltette; ebben nyilván egyetértett Gyulaival, aki szerint (1855) az igazi eposzt nemhiába hívták epopoeiának vagyis mondakölteménynek, ugyanis „minden idők leg­nagyobb epikusa", a nép szokta megteremteni, „ifjú napjaiból" merít­31 Akadémiai Értesítő, 17 (1857), 51-52. skk. 32 ARANY János, Naiv eposzunk = ARANY, 1962, 264-274.

Next

/
Thumbnails
Contents