Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Kalla Zsuzsa: Búcsúsorok - sírszalagok

politikai tüntetésszámba menő temetések leírásából származik. A források ritkasága miatt indokoltnak tartottam, hogy nemcsak írók, hanem más közéleti személyiségek temetésének adatait is bevonjam a vizsgálatba, hiszen a szertartás lefolyása, a koszorúhasználat szempontjából az irodalom és politika embereinek búcsúztatása nem mutat különbségeket. A temetési beszámolókat sorrendbe állítva feltűnő, hogy az igazán hatásos, nagy temetések egy meghatározottt idősávba: történelmi korszakhatárokra esnek. A legnevezetesebb gyásszertertások akkor jönnek létre, amikor a hivatalosság már megengedi, de még nem támogatja, nem teszi magáévá a temetést; egyesületek, „temetési bizottmányok" rendezik, a civil társadalom adja szervezőerejét. E temetések a korszakváltást megélő közösség indulatainak megjelenítésére, a társadalmat megosztó politikai nézetek kifejezésére is alkalmasak, ezért vizuális elemeik némelyike is felkavaró, sőt provokatív. A politikai megmozdulássá váló gyászszer ta fásokra példa 1855-ben Vörösmarty, 1861-ben Teleki László, 1870-ben Batthyány temetése. A koporsót követő tömegben jelen lenni ekkor még hazafias cselekedet, következmények nélküli néma demonstráció, lehetőség 1848 áldozatainak nyilvános elsiratására. 1894-ben Kossuth temetésén a kormány, és az Ausztria ellenes indulatok kapnak teret: „a főváros tulajdonában lévő épületekre ki voltak tűzve a gyászlobogók, az államiakra nem. Ez heves és ingerült utcai tüntetésekre vezetett..." . Amikor oszták területen halad át a halottas vonat, leszedetik a Kossuth-koporsóról a díszeket, a katonáknak megtiltják, hogy egyenruhában jelenjenek meg a gyászszertartáson, a hatalom csak a „közember" Kossuth elsiratását engedélyezi. (Kovács 1910, 93). Az 1953-as Rajk-temetésen, noha teljes az állami gyász, a korszakváltás jelzéseként megrendezett temetésen a feszültség nem oldódik a résztvevőkben, ellentmondásos érzések osztják meg őket. Még a korabeli tudósító se tudta magát kivonni e közhangulat alól: „s mi, akik álltunk már mártirok jelképes vagy valódi sírjánál, s mélységes és fölemelő gyászban együtt énekeltük: „Szerettétek a népet és meghaltatok..." - most mindnyájan némák maradtunk. Nem tudtunk megkönnyebülni, nem tudtunk fölengedni a gyászban." (NL 1956, 24). 1989 júliusában, a korszakzáró Kádár János-temetésről beszámoló újságíró is ugyanezt, a társadalom reakciójának megosztottságát emeli ki híradásában: „A járdaszélről egyre többen lépnek az úttestre. Kezükben virág. Az összesűrűsödő temetési menet spontán tüntetés. Az úttesten haladók nem beszélgetnek. Hosszú, sűrű a sor, amely a koporsót vivő autó után siet. Van, aki vörös zászlót visz, a gyászszalag meg-meglibben rajta. Dacos pillantásokkal méregeti a járdán ellenkező irányban haladókat. Azok arcán kíváncsiság, értetlenség vagy éppolyan dac ül mint a zászlóvivőén." (Népszabadság 1989, 2) E korszakzáró, többé-kevésbé tüntetés jellegű temetéseken a koszorúállítás egyéni, közösségi döntés eredménye, nem egyszerű protokoll. (A fentiekkel szemben például Jókai temetése már nem kavar indulatot, legfeljebb alkalmat ad a nemzetnek az önünneplésre, az írói jubileum pompás megismétlésére, ugyanígy Rákóczi hamvainak hazahozata, 1906-ban a kosztümös, hivalkodó ünnepségek csak karikírozzák a korábbi temetéseket.) * E nagy, látványos temetések koreográfiája s benne a koszorúk szerepe csaknem állandó. A koszorú az 1870-es évektől már nem változik: 50-70 centiméter átmérőjű növényfonat, többnyire babérból készül. A beletűzdelt virágok korábban jólismert jelzésrendszere, az eredeti karikaforma lassan eltűnt. „Koszorúkötészeti kiállításokat