Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Kelevéz Ágnes: A Babits Emlékkönyv

Kelevéz Ágnes A BABITS EMLÉKKÖNYV „1941. augusztus 5. kedd. Tegnap éjjel meghalt Babits. [...] A 8 Órai Újságban: B. M., az országos hírű költő hosszas szenvedés után ma reggel fél 6 órakor Bpesten a Siesta-szanatóriumban meghalt. Ennyi. Az országos hírű költő. A ,nagy magyar költő' sok lett volna még a gyászhírben is? Nem voltam ,bizalmas jóbarátja', de a tudat, hogy él, ha betegen is, hogy él... ki védi most már azt, (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!) azt, amit védeni kell. Kinek a tekintetét érezzük jobb kezünkön?"

1 Radnóti naplójában, a zaklatottan lejegyzett mondatokban világosan kirajzolódik az a nyugtalan lelkiállapot, mely a Nyugat baráti körét jellemezte a halálhír hallatán. Legelső érzés a megdöbbenés, amely az évek óta tartó, embertelen kínoktól terhes betegség, az állandósult halálveszély ellenére is megrázta Babits környezetét, ezt súlyosbítja a rögtön előtörő balsejtelem, hogy halálának közvetlen politikai, irodalompolitikai és szellemi következményei lesznek, s mindez a fájdalom, megdöbbenés és balsejtelem, csak hirtelen testet öltött formája annak a sokkal mélyebb, tartósabb és jogosabb szorongásnak, mely az egyre hitleribb sötétbe boruló Európa láttán töltötte el a magyar szellemi élet legjavát. A halál pillanata mindig számvetésre indít, egyszerre méretik meg a távozó életének tartalma, súlya és az itt maradók között támadt, immár pótolhatatlan üresség nagysága. A gyász öntudatlan lélektanában és a belőle kinövő, vele összefonódó évszázados erkölcsi szabályokban gyökerezik a nekrológoknak az a hagyománya, mely a halott értékeinek kiemelését, elvesztésének megsiratását, a megindultság kifejezését és hol vallási, hol kulturális, hol nemzeti, hol érzelmi értékekből táplálkozó lelki vigasz keresését foglalja magába.

2 A Babits elvesztését gyászoló írásoknak az alaphangját az ismeretlen, nyomasztó jövőtől való félelem és a jelen valósága elleni tiltakozás hatja át; ekkor senki nem tudhatja pontosan, csak zsigereiben sejti, hogy milyen mélységek felé halad a húszadik században másodjára is kirobbant világháború. A túléléshez, az erkölcsi tartás megőrzéséhez a költő életművének értékeiből merítenek erőt a búcsúztatók. A rosszabbodó körülmények között figyelmeztető jelképnek érzik halálát, ezért tartják fontosnak a méltó gyászt, s ez a mélységes szorongás okozza - mint majd látjuk - a műfajjal és a szavakkal való állandó küzdelmet is, amit Radnóti olyan pontosan fejezett ki naplójában. Szabó Zoltán is a háború mármár apokaliptikus képei közt jeleníti meg Babits temetését. A Jelenkor hasábjain publikált beszámolójában a gyászolók közösségének csoportját képzeletben kitágítja: a halottasházat, amely felé a gyászmenet halad, megkülönböztetten fontos, mintegy középponttá kristályosodó helynek érzi. „E középpont köré képzeltem pár hirtelen vonallal kirajzolva az országot. Ez az ország területben ma gazdagabb, mint öt évvel ezelőtt, szellemekben szegényebb. [...] Kissé kívülebb húzom a szemhatár körét. Körös körül háború van, tankok morajlása, csizmák kopogása, repülők berregése, sötétbe burkolt városok."

3 Cs. Szabó László is a veszteség önmagán túlmutató, szimbolikus jelentőségét hangsúlyozza, mintha Babits halálának bekövetkeztével a termé-