Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Keresztesné Várhelyi Ilona: „Lenge füvekből szőve reája hűs fedelet". Tényszerű és képszerű sírhatok Kölcsey lírájában

A szabadság túlvilági képzete már érintkezik a másik csoport képzeteivel, amelyek a közös nemzeti ügyekért hozott áldozatának értelmét adják meg a síron túl. A Rádaynak sírján című epigrammában, a Vejedelmünk haj (Rákóczi hajh)

18 (1817) című versben, vagy a Rákos nimfájához (1814) soraiban pl. így: „De néked élni kell, ó hon, S örökre mint tavasz virulni, Ah, mert omladékidon Reszketve fognék szétomolni Hazám, hazám!" A Rákos című versben bibliai szemléletességgel mondja ki a hazáért hozott áldozat termőre fordulásának vágyát, s ennek a való világban való megvalósulását: „Néked, tenéked szent szabadság, Áldozik a nemesen kifolyt vér! Magozz fel, ó vér, puszta mezónk fölett S teremj magodból szép csemetét nekünk!" Itt már felbukkan az újjászületés, a feltámadás képzete is. A lélek életének bizonyossága más verseiben is jelen van, pl. a Talányok VIII. részében (1821): „Feltörtem a zárt, hogy nyerjek más életet", A vérmenyekző

19 (1823), a Rény™ (1816) vagy A képzelethez

21 című és más művei további bizonyítékokat szolgáltatnak a lélek megújulással kárpótolt életére. A heroikus áldozat halhatatlan érdemének ellenpontjaként fellelhető a síron túli átokkal sújtott gyávaság és árulás, pl. a Zrínyi második énekében: (1838) Kölcsey Ferenc síremléke ma Szatmárcsekén