Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Keresztesné Várhelyi Ilona: „Lenge füvekből szőve reája hűs fedelet". Tényszerű és képszerű sírhatok Kölcsey lírájában
Az első csoportba azok a versek tartozhatnának, amelyek sírmotívuma a költői szubjektum vágyképzetét sejteti. A másodikba az általános, nemzeti tartalmak képzettársításait gyűjtöm. Máris megjegyzem, hogy a kettő olykor fedi is egymást, s ezek a legtelítettebb jelentésű képek. Ugyanakkor mindkét csoporton belül kirajzolható egy mikroszerkezet, amely a költői ízlés és gondolkodás alakulásának pillanatnyi lenyomatát rögzíti. A költői vágyakozás a sír után általános emberi tartalmat hordoz. A sír a nyugalom, béke helye, ahol már nem feszíti a testet-lelket semmiféle erő. A halál valahogy kimarad ebből a folyamatból, nincsenek romantikusan is ecsetelhető agóniák, csupán az élet költözik nyugalmasabb tájékra. A vágyott sír ezért idillikus környezetben domborodik, nimfák és rózsafák környezik, igazi bukolikus béke honol fölötte és benne. Ebbe a csoportba kívánkoznak a költői pálya kezdetén „ásott" sírok, pl. A nyugalomhoz (1808) című versben: Szent Nyugalom ! hagyd follyanak le Öledben napjaim, Hagyd lepjen a halál öledben Eloltván éltemet! Ah ! akkoron virágbokorka Nőjön sírhalmomon Melyen zefír kerengve játszván Lengesse szárnyival, Majd körbe gyűlve énekelnek A nimfák síromon Ha a magos hold andalogva Süt arra fényivel, Köztök lebegve fogja lelkem Hallgatni dalokat. Az világosan kitűnik e sorokból, hogy az így felfogott halál a lelket inkább felüdíti, mint gyötri. A lélek életének valami földöntúli tiszta szépségben van része. Ez a képzet jelenti Kölcsey túlvilágról alkotott felfogásának alaprétegét. Még inkább idillikus színpadra helyeződik Az Areas (1809) sírhantja, ahol a klasszicizáló díszletek között megjelenik a pásztorlány, a szerelem, az Echo, s minden más elvárható bukolikus rekvizitum. 15 így a sírhant a gondtalan nyugalom klasszikus helye és klasszicista képe. A nyugalom és az alvás könnyedsége lengi be a sír vágyképét A végnyúgalom (1810) című versben. „Óhajtom én hüs sírhalomban Aludni csendes éjemet, Szendergve boldog nyugalomban Leélvén kínos éltemet. Aludva sírom éjjelében Lágy nyugalom leng hamvamon, Mint leng zefír könnyű röptében Virító rózsabokrokon." A Kívánságban (1810) sincs másként, de ebben a spirituális idillben már a költői érdem túlvilágon kijáró jutalma a remény tárgya. 16 A tényszerű síroknál idézett Dayka-sír a költőkre vonatkozó általánosítást is tartalmaz az Andalgásokban:
