Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Takács Ferenc: „Csokonai Koszorúja": egy emlékversgyűjtemény tanulságai

telmezhető, amely szerint az elhunyt személyt - vagy legalábbis az elhunyt személy szellemét, esetleg valamely tulajdonságát: hősiességét, nemességét, ilyen-olyan tehetségét - a szülőház és a szobor az érintkezés, illetve a hasonlóság mágiája révén a szó szoros értelmében tartalmazza, ennélfogva a koszorúzó - aki egyébként közömbös és halott tárgyakra hordaná koszorúit minden cél és értelem híján - a szülőházban és a szoborban magát az elhunyt személyt tisztelheti.) De lépjünk tovább, immár némi kultúrtörténeti körültekintéssel. A koszorúzás szertartása a közös európai régmúltban, azaz a klasszikus antikvitásban, de a saját közelmúltunkban, a magyar paraszti szokás- és hiedelemvilágban is a holtak tisztelete, a holtak emlékének az ébren tartása mellett legalább annyira az élőket és az életet ünneplő szertartás volt, kegyeleti aktus mellett imádati-tiszteleti aktus is. A görög és római istenek kedvenc növényükből vagy virágukból font koszorút viseltek, Bakkhuszé szőlőlevélből, Jupiteré tölgyfalombból, Apollóé babérból, Vénuszé mirtuszból, Minerváé olajfa ágából, Ceresé kalászból készült. Az ókoriak ilyen koszorúkat helyeztek isteneik szobrára, de megkoszorúzták közösségük kiemelkedő teljesítményt nyújtó, isteni képességű tagjait is. így került később a költők homlokára az Apollót illető babér: a lantos istent megillető koszorúval ékítették, azaz isteni ranggal ruházták fel, Apolló megtestesülésévé avatták, a szertartás révén átemelték az emberi világból az istenibe; apoteizálták, azaz halhatatlanná tették.

7 De az élet ünneplése, a kivételes életerő elismerése volt a koszorúzás az archaikus magyar paraszti világban is. Koszorút kapott a kivételes erejét versengésben bizonyító pünkösdi király, s koszorúzás vagy koszorúviselés társult az életciklus nagy fordulóihoz, születéshez, legénnyé avatáshoz, mennyegzőhöz. Ehhez az utóbbihoz kapcsolódott például a menyasszonyi koszorú, a vőlegény meténgből, azaz télizöldből font koszorúja, vagy a kalap mellé való székely vőlegényjegy, ez a gyöngyös, rozmaringkoszorús selyempárnácska.

8 Általában életet adó, ezen belül gyógyító, tágabban a halált legyőző, istenivé-halhatatlanná tevő (azaz apoteizáló) erőt tulajdonítottak a koszorúnak: volt, ahol a nőtlenül elhunyt legényt halotti vőlegénykoszorúval a fején ravatalozták fel, és mindenfelé gyógyító, a rontást elhárító erővel ruházta fel a paraszti képzelet a legkülönfélébb koszorúformára font alkalmatosságokat, például a fokhagymakoszorút, amely megvéd a gonosztól, vagy a frászkarikát, ezt a vesszőkből font gyűrűt, amelynek, úgy tartották, görcsoldó ereje van.

9 Ugyanígy, a kivételes és a közösség szempontjából létfontosságú tulajdonságokkal rendelkező élő személy legfontosabb imádati-tiszteleti szertartásával fonódott össze - pontosabban egy korábbi időszakban el sem vált tőle - a koszorú és a koszorúzás: a koronával és a koronázással. Mint tudjuk, a latin corona szó egyszerre jelentette a későbbi értelemben vett „koronát" és „koszorút"; a cserkoszorút, amelyet katona kapott életmentésért corona civica-nak, a tengeri ütközetben tanúsított vitézségért kijáró hajóorr formájú koszorút pedig corona rostrata-nak nevezték a rómaiak.

10 Korona és koszorú azonosságát, vagy legalábbis jelentés- és szertartásbeli közelségét hagyta örökül a keresztény Európára Jézus király korona- Frászkarika