Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája
oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg, ez az ifjú - én valék." Szinte kísérteties a mondatvégek összecsengése („én voltam", illetve „én valék"), s vele a lélektani beszédhelyzet hasonlósága: az érett férfi szeretne itt bocsánatot nyerni ifjúsága vétkéért. Kölcsey beszédének záróbekezdésében kifej tettebb ugyan a halott szellemének megszólítása („Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet [...]" 128 ), de közvetve és hallgatólagosan Toldy szintén Kazinczyt engeszteli (Bajza nevében is), s mindkét szónok közösségi alkalomra szánta beszédét, az írótársadalom, s alighanem az egész nemzet, sőt az utókor bocsánatát is remélve. Mi több, erkölcsi számvetésük érezhetően egy transzcendens bírónak is készült, sub specie aeternitatis, és azért óvakodtak tovább halogatni, nehogy rendezetlenségben érje őket a halál. Bár Toldy a Kazinczy válaszára írt újabb vitacikkét (mely 1831. április 15-én kelt, de csak 1833-ban jelent meg) megkönnyebbülten a „Dixi et salvavi animam meam!" formulájával zárta 129 , s lelke igazmondás általi megmentését a vita hevében már akkor sem csupán ürügyként vagy pusztán retorikai fogásként hangoztatta, utólag rá kellett döbbennie arra, hogy akkori érvelésében legföljebb az ész szeretetlen igazsága ágált, s ismételt túlkapásait most már csak lelke megmentésének igazi aktusával remélhette levezekelni: nyilvános gyónással. Ez a gyónás azonban mintha valami másról is szólna, mint a bocsánat áhításáról. Bűne vállalásával Toldy kimondatlanul tovább fokozta Kazinczyhoz fűződő viszonyának jelentőségét. Amire az indítványozó beszédben még csak homályosan célzott, hogy őt élete végéig tartó különlegesen szoros kötelék fűzi rég elhunyt mesteréhez, annak értelme csak itt és így tárulhatott fel teljes mélységében. Mintha a vallomással azt is akarná mondani: nem Bajzának (vagy másnak) volt a legtöbb köze Kazinczyhoz, hanem nekem; ugyanis én követtem el azt, ami legmélyebben megbántotta, s amiért halálomig vezekelnem kell. A szóbeli önostorozás hiteles, de talán nem túlzás a feljajdulásból öntudatlan üzenetet kihallanunk: Kazinczy az enyém, hiszen az a legilletékesebb az utódlásra, aki a legmesszebb ment, s a poklot is megjárta őmiatta. 130 Amit nem tudtak elérni a jelképes önszármaztatás egyéb formái: a reprezentatív nemzeti irodalomtörténet nagy Kazinczy-korszakába szőtt önértékelés, a Kazinczy-centenárium indítványozása, vagy a félig elkészült Kazinczy-monográfia megjelentetése, azt talán elérte ez a csak látszólag ellentétes gesztus. Bármennyire őszinte lehetett a megbánás, Toldynak úgyszólván szüksége is volt rá, mert drámai kinyilvánítása nemcsak a veszteség feldolgozásához, a gyászmunka megkésett kiteljesítéséhez szolgált eszközül, hanem valami egészen mást is lehetővé tett: a végső birtokbavételt. E végső birtokbavételért (is) zajlott a halott apa kiengesztelésének egymás utáni két szertartása, a közösségivé stilizált engesztelő áldozat, majd a közösség előtti bűnvallás. Noha az engesztelés különböző formákat öltve folytatódott Toldy hátralévő életében, kései irataiból nem tudhatjuk, kimondta-e még egyszer, öregségéből megnyugodtan visszatekintve, hogy salvavi animam meam, aminek egykori dacos világgá kiáltását (egész polémiájának részeként) később hálátlanságnak érezte és annyit szenvedett tőle. Még kevésbé tudhatjuk, s illetékesek sem vagyunk találgatni, hogy mennyi joggal mondhatta volna ki végül, vagyis (ha ez egyáltalán lehetséges) sikerült-e megmentenie lelkét. Földi mérleget persze készíthetnénk jóvátételi kísérleteinek kulturális értékéről, s ez bizonyosan igazolná a jól végzett munka önérzetét, mellyel maga Toldy összegezte pályafutását. 131 Jóvátétel gyanánt vagy másféle kompenzációként nagy dolgok születhetnek, amelyek igazságát, hitelét vagy értékét nem csorbítja, hogy milyen érzelmi igényt akartak kielégíteni. (Sőt, olykor mintha gyarló indíték kellene ahhoz, hogy valami egyáltalán létrejöjjön: lám, Erdélyi hasz-
