Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája

jelenlévők ajka a legnagyobb áhítat és buzgósággal ismétlé".

104 Mivel az ünnepségek előkészületeit és lezajlását „a hivatalos hatóság legszigorúbb őrfigyelemmel" kisérte, s előzetesen „lehető pontos és részletes följelentés kivántaték nemcsak az emlékünnep általános miként tartására, de az ott mondandó beszédek, szavalatok, dalok, sőt pohárköszöntésekre nézve is"

105

, a báli vagy „dáridó" jellegű rendezvényeket könnyebb volt jóváhagyatni, mint a nyíltabban hazafias programot; ezért sokhelyütt a passzív rezisztencia (látszatra) főként a nemzeti viseletű múlatásban élhette ki magát. Ez azonban nem feledtette az összejövetelek eredeti okát vagy célját, s nem veszélyeztette az alkalom ünnepélyességét: a Kazinczyt magasztaló kegyeleti aktusok (például szakrális hasonlatokkal dicsőítő ódák felolvasása vagy a nagy halott színpadi apotheózisának élőképei

106

) összefértek az öröm felszabadulásával és a különböző társadalmi rétegek átmeneti elkeveredésével (Miskolcon például egybegyűltek „minden rendű és rangú képviselői a városi lakosságnak"

107

), ahogy az irodalmi kultusz ünnepségeitől sosem idegen egy archaikusabb kultikus viselkedésminta öntudatlan követése, melyből a magasztosán komoly szertartások még nem szorították ki karneválian játékos kiegészítőjüket, sőt még nem is egészen váltak el tőlük. (Szintén nem véletlen, hogy az irodalmi kultusz nemzeti oltárához járulva néhány helyen különböző felekezetek papjai együtt imádkoztak

108

: az irodalmi kultuszok történetében gyakran megfigyelhetjük, hogy felekezeti és társadalmi senki földjeként kínálnak közös szertartási alkalmat olyanok számára, akiket a társadalmi rend egyébként elkülönít egymástól.) A résztvevők viselkedése és nyelvhasználata kulturális, vallási és politikai értékek összefonódására vallott: Kazinczy (más összefüggésekben is gyakran ismétlik e metafora változatait

109

) a haza oltárára tette le nyelvújító és irodalmi áldozatát, élete „a magyar irodalom és nemzetiség oltárin elhamvadt élet"

110

, amivel kiérdemelte apotheózisát és helyét a nemzeti Pantheonban. A centenárium csakugyan „a panteonizáció alkalma volt"

111

. Az akadémiai ünnepélyen Toldy az irodalmi Pantheon díszhelyére emeli mesterét. Beszéde kanonizál a szó két jelentésében: irodalomtörténeti kánonba iktatja Kazinczyt, korszaknyitó szerepet juttatva neki, ugyanakkor metaforikus vallási párhuzamokkal csakugyan (mint indítványozta) megdicsőíti, mondhatni irodalmi szentté avatja. A megszólítás és feladatkijelölés hangja méltóságteljes, érzékelteti a szónok intézményi felhatalmazását, de szerényen mindössze egy irodalmi munkásság rövid összefoglalását igéri. „Tisztelt hazafiúi gyülekezet! Azon megtisztelő parancsnak indulok erőm szerint megfelelni, melyet a M. Tudományos Akadémiától vettem vala, midőn e dicső, s irodalmi életünk történetében első e nemű alkalommal, egy futó pillantást vetek a mai ünnepély hősének irodalmi pályájára." Ugyanilyen emelkedett, s alapjában még mindig világi szókincsű összefoglalásból tudhatjuk meg, hogy Kazinczy előtt mások is próbálták megalkotni az új irodalmat, köztük főként Bessenyei, de túl korán érkeztek, a nyelv még készületlen volt a fordulathoz. Az igazi eljövetelt Toldy már vallási metaforikával és retorikával tulajdonítja Kazinczynak. „S íme, jött Kazinczy Ferenc, s legott korának vezető lángoszlopa lett." A vallási nyelvezet egyáltalán nem teng túl a szövegben, de épp fontos pontjain bukkan föl, biblikus utalásokkal. „Kazinczy volt az, ki a szépnek báj vesszejével elválasztotta a szárazat és vizeket." A lángoszlop képzete mégegyszer visszatér, fényének azonban versenytársa támad: Toldy előbb szinte észrevétlenül bevezeti, majd felragyogtatja végső metaforáját - a feltámadásét. „Egy vagy más kor, széptani nézeteihez képest, felejtheti a múltnak remekeit [...] de el azokat nem temetheti: megjő feltámadások napja. [...] ő vala azon lángoszlop, melytől a legnagyobbak is világot és ihletet vettek" „S feltündöklött ismét - e lelkesedett arcokra hivatkozom - feltündöklött a Te napod is újra, nagy Ünnepeltünk!"

112 Vallási, vagy biblikus utalásokat persze nem-