Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Hász-Fehér Katalin: Emlékkönyv-irodalom a reformkorban

zött közvetít, Kende Clementine, akinek emlékkönyvébe Kölcsey Antónia is ír, Eötvösné, akinek számára férje kéri el Vachott Sándortól a Kisfaludy-ünnepség­re írt versét. Külön kört képeznek a deb­receni nők, akik Petőfitől kérnek emlék­könyvükbe verset, de ismeretesek a vidé­ki, borjádi kúrián élő Sass-testvérek albu­mai is (Kiss 1991). Mindezek közül eddig összesen kettőnek létezik teljes leírása, az egyik a már említett Vajda Julianna em­lékkönyve, a másik pedig Bártfayné albu­ma (Ágoston 1885,161-170). Barthos Pau­linának a bécsi levéltárból nemrég előke­rült emlékkönyvét (Németh-Kiss 1982, 268) és Kölcsey Antóniáét részleteiben is­merjük, a többiről memoárokból és a ko­rabeli költők köteteiből tudunk. E másodlagos források viszont azért nagyon értékesek a következőkben elvég­zendő leírások és katalogizálások mellé, mert azokat a vallomásokat tartalmazzák, melyekből legalábbis sejthetjük, hogy mit jelentett e nők számára az emlékkönyv. A női albumok a szokásos udvarlóverseken Sass Zsófia és olykor kissé föllengzős meditációkon túl valójában a memoárokkal és naplókkal együtt válnak a dolgozat elején felvázolt biedermeier kép bizonyítékaivá. Az eddig ismert tulajdonosnők közül a legtöbben Pesten éltek, mások a pesti iskoláz­tatás után hazatértek vidékre. E hazai és női „peregrinusok" emlékkönyvekben vitték magukkal műveltségük bizonyítékait, s igyekeztek vidéken is megmaradni ideálviláguk szintjén - több-kevesebb eredménnyel. Annyi azonban bizonyos, hogy sem a pestiek, sem a vidékre hazatérők emlékkönyvei nem tulajdonosuk kisszerűségéről szólnak. Másfajta ismereteket fognak közvetíteni a vidéken élő nők emlékkönyvei, melyek eddig teljesen feltáratlanok, és ismét más típusba kell majd sorolni a művészi élet­ben közvetlenül részt vevő nők albumait, a színésznőkét, írónőkét, tanító- és neve­lőnőkét, melyeknek szintén nincs leírásuk. Az ilyen kutatások azt a folyamatot is tükrözni fogják, hogy a Karács Éva körüli, a nőíróságról szóló vita után hogyan vál­lalnak vagy inkább kapnak a nők egyre szélesebb körű szerepet a közéletben, hiszen a biedermeier vagy reformkor idején minden nőkultusz ellenére is az ideálvilág nemegyszer szembekerül a hétköznapok valódi realitásával. Kölcsey az 1830-as évek végén ezt tanácsolja húgának, amikor az az olvasás hasznáról kérdezősködik nála: „Asszonyoknak igen sokat kell tudni, - s tudni leginkább olvasás által lehet, - mivel nekik nagy részek van az ember, - sőt népnevelésbe; de mivel egyik legszebb női tu­lajdon a szerénység, ne kívánják ők tudatni értelmességöket, hanem csendes házi körökbe használni igyekezzenek" (Kölcsey 1982,17). Ennek ellenére a reformkorban növekszik meg a nőírók száma,1852-ben már tizennégy nőíró tervez albumot kiad­ni 12 . Róluk is nagyon keveset tudunk, történetük nincs megírva. Itt nem a nőeman­cipáció kissé ideológiai ízű történetére gondolok, csupán arra, hogy hogyan nézett ki a 19. század női szemmel.

Next

/
Thumbnails
Contents