Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Botka Ferenc: Emlékház vagy/és archívum. Gondolatok Déry Tibor hagyatéka és utóélete kapcsán

Botka Ferenc EMLÉKHÁZ VAGY/ÉS ARCHÍVUM? GONDOLATOK DÉRY TIBOR HAGYATÉKA ÉS UTÓÉLETE KAPCSÁN Carpe diem! vagy Exegi monumentum? Mindkettőt költő állította. Melyiküknek higyjünk? Bármennyire ellenkezik is „igazságérzetünkkei", tudomásul kell vennünk: a pillanat, a szépség, az élmény visszavonhatatlanul mulandó. Legfeljebb a művész kísérelheti meg a lehetetlent, amikor a maga sajátos közegében megpróbálja újraalkotni, „megörökíteni" a tünékeny jelent. S mi, műveik gondozói továbbkísérletezünk azzal, hogy a percről percre ránkömlő információ-zuhatagban a felszínen tartsuk azt, amit e művek közül napjainkban is érvényesnek és értékesnek ítélünk. Hogyan? Milyen hatásfokkal? Immár második napja sorjáztatjuk a kísérleteket és tanulságaikat. A pillanat múlandóságát torokszorongató élményként tapasztalhattam meg néhány nappal ezelőtt Déry Tibor egykori tamás-hegyi villája előtt. - Beválom, készültem a „találkozásra". Előzőleg kézbe vettem az író feleségének 1966-ban kelt és az akkor már Svájcban élő Háy Gyuláékhoz címzett leveleit, amelyek a „tanya" boldog birtokbavételét és leírásait részletezik.

1 Felrémlett előttem a fehérre meszelt épület és haragos zöldre festett ablakainak, ajtóinak képe. S képzeletben végigjártam a kis és nagy verandát, az ebédlőt, a dolgozó- és vendégszobákat, és megcsodáltam bennük a környék népművészeti alkotásait: festett tányérokat, köcsögöket, rézmozsarakat, gyertyatartókat, vasalókat, kolompokat, rokkákat, festett faládákat, bútorokat, térítőket - és a ház asszonya által tervezett függönyöket és rongyszőnyegeket. Nem esett nehezemre elképzelnem a hetvenegy éves írót, aki ajtókat fest és kapál (hogy milyen „hatásfokkal" - azt most hagyjuk), vagy alkalomadtán élvezi a jó levegőt, s a kertben „metsz, locsol, kalapál", s ahogy Böbe, a feleség írja: „örül minden bokornak, sőt gyomnak is, mert az is zöld és él... Ha tologatja a kaszálógépet ki-kikerül egy-egy gyomot, amely éppen virágzik..."

2 S bevallom eljátszottam azzal a gondolattal is: milyen szép lett volna ezt a sok szeretettel létrehozott fészket emlékházként megőrizni. S nemcsak a felvillantott tárgyi együttes miatt, hanem, mert ebben az épületben születtek az ítélet nincs lírai visszaemlékezései és leírásai, a havonta sorjázó Napok hordaléka gondolaü prózája, az öregkor őszikéinek javarésze. Elgondoltam, milyen élmény lenne szembesülni a háromszög alakú és a tóra néző fehér balluszteres terasszal, amely az életrajzi regényben vitorlássá lényegült; vagy elsétálni a Tamás-hegy alatti rétre, amelynek részletei a Tűnődés, novella helyett szövegében pompáznak; nem szólva a szomszédos arácsi temetőről, amely az ítélet nincs haláltánc-vízióinak az élményét adta. Naivitás? - dillettantizmus? S vajon az-e az a német alaposság, amely megőrizte azon thüringiai hegycsúcs faalkotmányát, amelyben Goethe Vándor éji dala megfogalmazódott? S ahonnan körbetekintve újraélhetjük azt a csendet és lelket emelő távlatokat, amelyek belejátszottak Goethe mondataiba. (Tekintsünk el most a nagyságrendek összehasonlítgatásától.) Már csak azért is, mert minden csupán a képzelet játéka. A balatonfüredi villából nem lett emlékház, mint ahogy a budapesti Lötz utcai lakásból sem. Az egyesek ál-