Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Praznovszky Mihály: A beolvasztott kegyelet. Kisfaludy Sándor balatonfüredi szobra

A szoboravatásra érkező fiatal Eötvös Károlynak sem volt jobb véleménye a szoborról. „Olyan volt az a szobor, mint egy tele zsák. Lelkesülésünk körülrajongta, de bizony azért az nem volt jó szobor". (Eötvös 1905, 208.) Halvány esélye azért megmaradt a műnek a túlélésre. Talán kultikus hely lehetett volna körülötte. Legalábbis egy-két évig a nyári szezon egyes eseményei ismétlődően a szobor körül zajlottak. Itt fogadták a jelesebb vendégeket, a talapzatról hangzottak el az üdvözlő beszédek, itt énekelték el a Himnuszt. Szabadtéri estélyeket, hangversenyeket rendeztek körülötte, majd halvacsorához terítettek asztalokat a kis parkban. S Himfyhez méltón romantikus légyottok színhelye is lett a szobor környéke. A balatoni esti csónakázás után lampionok fényénél andalogtak itt a párok. Idilli hangulatot áraszt a tudósítás: „Csendes, békés a Balaton. A holdvilág szendén mosolyog rája, és csónakázunk. Egyik csónakban gyengéd furulyaének, másikon vidám dalolás... Kisfaludy szobrát körül ülve kedélyesen társalognak hazáról, szerelemről." (Balatonfüredi Napló 1861-1863) Ám lassan a csók is megkeseredett, mert midőn az ábrándos leányszemek felnéztek az égre csillagot választani, a Fiastyúkot egy bumfordi érc fej takarta el. Csúnya volt és számtalan éle forrása lett. Libay: Kisfaludy Sándor szobra A beolvasztás A zalaiak egyre inkább szégyellték „az idomtalan szobrot, a füredi vendégek megbotránkozásának folyton méltó tárgyát." Zavarta őket a sok gúnyolódás. Újra akarták öntetni, de végül is egy új mellett döntöttek, amelyet az ismét közadakozásból összegyűlt pénzből Vay Miklós készíttetett el. De mi legyen a régivel? Sokan úgy vélték, nem szabad beönteni, mert ugyan rossz, de egy magyar művész alkotása, „erkölcsi tulajdona", aztán Deák emlékezete fűződik hozzá, bár ő tehet a legkevésbé arról, hogy ilyenre sikeredett. (Züllich ekkor már ismét külföldön volt, nem bírta tovább itthon és soha nem is jött haza.) Deák pedig bizonyára bölcsen mosolygott odafönt, hiszen megmondta ő előre, csak ő lesz a hibás ezért a szoborért! Jókai Mór is a beolvasztás ellen volt. Azt javasolta, le kell bontani a szobrot a jelenlegi helyéről, és ne is olvasszák be, de ne is adják el, hanem minden zaj nélkül, szép csendben helyezzék el a gyógykórház udvarában. Ám ha még így sem kellene senkinek, akkor kész lenne ő maga "megvenni a kicsúfolt detronizált szobbrot, de a Lóránt keresztfiam »vasfeju bácsi«-ját összetöretni nem engedem". (Jókai 1876) De engedte. Mert bizonyára közbeszólt a takarékos Róza asszony, aki nem adott