Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Kalla Zsuzsa: Búcsúsorok - sírszalagok

vüli, kies, rendezett temetőparkokat, ezek lesznek az emlékezés, a meditálás, a tisztelet kifejezésének helyei. (Kunt, 1981) Egyfajta programmá válik az egyéni és közösségi sírgondozás, többhelyütt ez lesz a vallásgyakorlat legfontosabb formája. Ugyanakkor a temető, és a sír kikerül az egyház fennhatósága alól, ez az első beszentelés nélküli temetések időszaka. A tisztelgő koszorúzás egyfajta szekularizációs jelenség: a halál itt társadalmi eseményként jelenik meg. „Az emberek összegyűlnek a sírnál, felidézik a halottat, és ápolják emlékét Ez tehát magánkultusz - ám kezdettől fogva nyilvános kultusz (culte public) is. Az emlékezés kultusza - az érzelmesség egyazon fellángolása közben - azonnal átterjed a társadalomra is. A 18. századi temetőtervezők azt akarták, hogy a temetők egyszerre legyenk a családi látogatások számára tervezett parkok és kiemelkedő emberek múzeumai..." (Ariés 1987, 392) A koszorú tehát ebben az időszakban a keveseknek kijáró tisztelet, kultusz kifejeződése, sokszor már csak a hálás utókor emel síremléket, koszorúzóhelyet az arra érdemeseknek. (A halotti koszorú e jelentéséhez kapcsolható a magyar és az európai néprajzból is ismert szokás, hogy a hajadonokat menyasszonyi koszorúval, lakodalmi díszben temeűk el. Ez a gesztus a fentiekhez hasonló tartalomra utal: amit nem kapott meg életében, bár járt volna neki, meg kell kapnia a halálban.) A koszorúzás rítusa Magyarországon Mivel a koszorúhasználat koreográfiájáról szóló híradások meglehetősen gyérek, az „átlagos írói temetések" emlékezete ritkán maradt fenn, elöljáróban fontos megjegyeznünk, hogy az itt szereplő példaanyag nevezetes, nagyszabású, nemritkán Kossuth Lajos temetése - koszorúk a Nemzeti Múzeum előtt