Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - LENGYEL BALÁZS: A Mirabeau híd alatt

ß 9rfira6eau hídafatt Egyébként, ha más-más módon is, mindketten legbelül sebesültek voltak. Ágnes is az volt, magas intellektuális fegyelemmel leplezve sebeit. Hogy Pilinszky az volt, azt belemagyarázás nélkül, egyértelműen tanúsítja fiatalon írt nagyszerű kötete, a Trapéz és korlát. Mit takar az ő fekete mennyországa? Milyen képtelen, tömény fájdalmat? Milyen gyötrő világból való kirekesztettséget? Számára kezdetben csupán fogódzót kereső, távoli vágy a hit, az enyhülés utáni sóvárgás, és csak később, az ötvenes évek végétől és legfőképpen a Végkifejlet (Versek és színművek) után lesz a maga gyötrelmeinek jelképe, hogy így mondjam - kissé eretnekül -, a maga krisztusságának szimbóluma. Barátságunk azonban nem Rómában, hanem jóval korábban kezdődött, az írók Centrál-kávéházi összejövetelén, melyen akkoriban szép számmal jelen voltak a fiatalok mellett az „öregek" is, Vas István, Sőtér, Grandpierre, Thurzó, Rónay György, sőt a legöregebb korosztály, például Hatvány Lajos. Egy alkalommal még a félig béna Schöpflin Aladár is (Örkény István támogatásával) megtisztelte társaságunkat. Pilinszkyt az Ezüstkor című időközi remek folyóirat két számából ismertük, s úgy 1945 végén a háborúból és a légvédelmi tüzérségből kiszabadulva - egyszerre csak megjelent közöttünk, s elképesztő háborús élményeit döbbenetes plaszticitással mesélte a jelenlévőknek. Soványan, kopottan, átszellemülten beszélve, látom emlékeimben, bár abban az időben mindnyájan soványak és kopottak voltunk - ki katonaságból, fogságból, vagy munkaszolgálatból kikerülve. Pilinszky akkoriban közel lakott hozzánk. Ő a Molnár utcában élt anyja családjával, mi Nemes Nagy Ágnessel a háztömb csaknem túlsó felén, a Belgrád rakparton. Emlékszem, 1946 elején volt, amikor először eljött hozzánk, és a fiatal írók nálunk lévő társaságával (Mándy, Rába, Vidor, Végh György, Szabó Magda, Kéry László, Major Ottó stb.) mindjárt meg is alapítottuk az Újholdnak nevezett folyóiratot, melynek Pilinszky, Mándyval és Rábával együtt, közös akarattal szerkesztőtársa lett. És akkor is, később is szerkesztőtársunk lett, amikor egy pillanatnyi olvadás következtében - 1956 kora őszén, még a forradalom előtt megint lapot akartunk alapítani, a Magyar Orfeuszt, Weöres főszerkesztésében. A sors iróniája, hogy a folyóirat koncepcióstul, kéziratostól (benne Pilinszky versével), egy teljesen kész szám, megsemmisült a nyomdában a forradalom alatt. Csak a közös beadványunk maradt meg emlékként, amit az írószövetség számára írtunk. (Lásd Két Róma című kötetem dokumentumanyagát.) Hanem visszatérve Rómára: rendkívüli emberek futottak össze, Weörestől Kerényi Károlyig, Lukács Györgytől és Balázs Bélától Pilinszky barátjáig és szobatársáig, Toldalagi Pálig, mindenki akkor valahogy más volt, mint későbbi emlékeimben. Pilinszky fesztelenül üldögélt az Argentína nevű eszpresszóban, és olyan természetességgel cigarettázott, mintha Budapesten ülne. Ágnest viszont szenvedélyes, intellektuális nyugtalanság fogta el Rómában, mindent látni akart, érezni, megfogni. Pilinszkyt, úgy tűnt, nem a külső látvány, Róma érdekelte, hanem valami belső történés, ami Róma hatására benne végbement. A lelki felfokozottság, mely olykor örömteli, igenis, örömteli, mindenképpen szen-