Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - FERENCZI LÁSZLÓ: Emlékek Pilinszky Jánosról

(Emléke k\jPiCinszky Jánosról Pilinszky ismeretlen volt, Pilinszky titok volt - és büszkeség. Mert a tizenöttizenhat éves kamaszok büszkék voltak arra, hogy felfedeztek egy nagy költőt mert néhány verse alapján egy pillanatra sem volt kétséges számukra, hogy Pilinszky nagy költő -, akit csak ők ismernek. A létmagány költőjét. Pilinszky kívülállásuk szimbóluma volt, a felnőttekkel, akár a nem-ellenséges felnőttekkel szemben is. Pilinszky legendává vált, noha nem voltunk kritikátlanok. Egyikünk rájött, hogy a Francia fogoly című versben „A jegyzetembe nézek és idézem" sor tölteléksor, és amikor évekkel később ezt elmondtam Pilinszkynek, egyetértett vele. Jánost zavarta, hogy frivolan jól versel, noha ez kemény munkájába került. De a Trapéz és korlát idején, sőt, 1957-ben is, amikor megismerkedtünk, még a töredékesség, kihagyásosság, versen belül hangulatváltás minden formájától idegenkedett, még nem merte megbontani az örökül kapott strófaszerkezetet és megtörni a melódiát. Még úgy gondolta, hogy aki nem egyértelmű az pontatlan, és erkölcstelen abban az értelemben, hogy nem dolgozik elég kitartóan a versén. A versnek törvényt kell kimondania, az egyértelmű törvényt, ezért dicsérte annyiszor Nemes Nagy Ágnes korai költészetét. Vajda Endre volt az első, aki 1959-ben vagy 1960-ban Platonra hivatkozva beszélt nekem a kétértelműség szerepéről a költészetben. De előre futottam az időben. 1954-ben megjelent a Tékozló ország. Hogy a Madách Gimnázium kamaszai közül melyikünk fedezte fel, már nem emlékszem, nem is érdekes. Nemcsak a mű, következménye is fontos volt: kezdtünk irodalmi folyóiratokat olvasni. 1956 nyarán Pilinszky néhány verse is megjelent. Nem lett általuk ismertebb. 1956 őszén barátaim szétáradtak a világban. Egyikük majd Simone Weilről írja - világviszonylatban is elsők közt - a disszertációját. Én akkor már egyetemi hallgató voltam. Nagyon nehezen vettek fel, az ügyvéd fia rossz kádernek számított. 1957-ben valamilyen tanulmányi kiránduláson találkoztam Székely Magdával és Tóth Jutkával. Egy évfolyammal fölöttem jártak. Kiderült, hogy ők is nagyon-nagyon szeretik Pilinszky verseit, és ők is a Négy nemzedékből ismerték meg. (Ahogy - mint később megtudtam mások is.) Kollégáink közül azok, akik hallgatták beszélgetésünket, mint kedves, nem veszélyes őrültekre vagy hencegő különcökre néztek ránk. A deviáns szó még nem volt divatban. Akkor már bérelt helyem volt az egyetemmel szemközti eszpresszóban, a Nárciszban, ahol a pincérek készségesen adtak kamatmentes kölcsönt a bemerészkedő diákoknak, de talán másoknak is. Nem véletlenül használom a „bemerészkedő" szót. Mert nem sokkal korábban még divatos jelszó volt, hogy aki eszpresszóba jár, az az amerikai imperializmus ügynöke. Sőt, ... de ez már nem volt nyilvános, ezt csak megsúgta valaki, figyelmeztetésként egy jó akaratú tanár az egyetemről, 1957 nyarán, hogy az egyik, az egyetemről kirúgott kolléga elleni vádpontok közt szerepelt, hogy sokat jár a Nárciszba. Egyéb vádpontok: a forradalmi bizottság tagja volt; egyik tanulmányában pedig azt állította, hogy Engels nem ismerhette a halála utáni ásatások eredményeit. A kirúgott, alig né-