Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

JELENITS ISTVÁN: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán

néhányszor, látszik, hogy megragadta egy-egy sora, ám egész költői magatartása, irodalmi vezérkedése nagyon távol volt tőle. Legmelegebben Szent Johannáról szóló oratóriumát méltatta, amelynek magyar előadását a szegedi szabadtéri színpadon 1964-ben nézte végig. Saját drámai oratóriumát két évvel korábban írta. Egykorú jegyzetei tanúsítják, hogy Claudel ihletével mennyire rokon utakat járt be, amikor a modern színházat az iskoladrámához s a középkori misztériumjátékhoz vezette vissza. Interjúiban többször szembekerült azzal a kérdéssel, hogy katolikus költőnek tartja-e magát, s ilyenkor azt felelte, hogy egy igazi katolikus költőt ismer: Assisi Szent Ferencet. Mauriacra több rokonérzéssel figyelt. Claudeltől valószínűleg költői hangjának barokkos gazdagsága riasztotta el. Mauriachoz talán az kalauzolta el, hogy saját nagy lelki vezetőjének, Dosztojevszkijnek tanítványára talált benne. Érdekes, ahogyan 1962-ben beszélt kettejükről egy Kassákkal szervezett interjúban: „A modern katolikus költők a legkülönbözőbb módon szolgálják hitüket... Claudel például, akár Dante vagy Szent Ferenc, vallásos élményeit írja meg himnikusan szárnyaló műveiben. Mauriac »profan törteneteket« ír, miket csak a kegyelem egy-egy villáma járt át."

1 „Profán történeteket ír, miket csak a kegyelem egy-egy villáma jár át". Milyen jellemző ez a Mauriacot bemutató mondat magára Pilinszkyre! Nem azon kell gondolkodnunk, hogy elhelyezhetjük-e a katolikus írók csoportjában, hanem inkább azon, hogy a profán valóság és a kegyelem - vagyis a szentség - kapcsolatát illetően milyen indításokat kaphatott azoktól, akikre valamiképpen föltekintett. Illyés Gyula 1933-ban írta föntebb említett tanulmányát a Katolikus költészet létéről, nemlétéről, lehetőségéről és kockázatairól. A képzőművészetek vonatkozásában ehhez hasonló kérdésekről jóval korábban megjelentek Fülep Lajos emlékezetes írásai. 1913-ban például egy hosszú és alapos elemző tanulmánya a katolikus egyházművészetnek hírneves modern műhelyéről, a beuroni bencések művészetéről: Mai vallásos művészet címmel. Fülep elmarasztalja az egész „modem" egyházművészetet: a középkori kereszténység eleven ihletét hiányolja belőle. Dantét, Giottót emlegeti, s aztán megállapítja: „Hirtelen eszembe ötlik, amit jó néhány évvel ezelőtt Cézanne csöndéleteiről írtam, valahova: hogy az ő szikla módjára megalkotott monumentális almái és körtéi, citromai és narancsai az emberben ugyanazt az érzést keltik, amit Giotto Madonnái... Az ő csöndéletei... egyetlen adekvát kifejezései a képzőművészetben: a modem ember vallásos élményének, vívódásának, küzdelmeinek, tökéletességre való szomjazásának - magára hagyottságának, gyöngeségének, önkínzásának... Halálról és föltámadásról, eredendő bűnről és megváltásról, pillanatnyi döbbenetről és örök életről beszél bennük az anyag - Michelangelo utolsó ítéletének édestestvérei az ő képei".

2 Nem tudom, olvasta-e Pilinszky Fülep Lajost. Nem tartom lehetetlennek; legközelebbi barátai közt voltak, akik felhívhatták rá a figyelmét. Mindenesetre meglepő egy elejtett sora Cézanne almáiról: „...tragikummal vegyes reményke-