Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Pilinszky és Kempis Tamás

E lista szerint 360 Ft-ért vették meg tőle vagy - ez a valószínűbb - ennyire árazták be; ugyanis 1980-ban 360 Ft-ért vásároltam meg az Andrássy úti antikváriumban.

8 A következőkben azokat a filológiai következtetéseket próbálom összegezni, amelyek a példány vizsgálatából levonhatók, illetve ezekből próbálom meg rekonstruálni Pilinszky olvasmányélményét. A könyv a művet latin eredetiben tartalmazza: Thomae a Kempis: De Imitatione Christi, libri IV. Nagyszombatban jelent meg a jezsuiták egyetemi nyomdájában 1750-ben. Az 5-6 lapon található névtelen előszóból megtudhatjuk, hogy az 156l-es, szintén a jezsuiták által gondozott kiadást vették alapul, ezt azonban - ha szükséges volt szorgosan javították Heribert Rosweid jezsuita újabb kiadása alapján. A 7-22. lapig olvasási útmutatót, illetve a művet magasztaló és értékelő idézeteket találhatunk különböző híres szerzőktől. Majd következik maga a mű, végül a 376-384. lapig a tartalommutató. A könyv régebbi tulajdonosai a belső borítólapokra, illetve a címlapra részben ceruzával, részben tollal különböző bejegyzéseket tettek; ha jól olvassuk, volt közöttük egy Tavi József nevű, egy Popel nevű; ez is olvasható: „Miénk. Novitiusok-é 1859/60." Az első tulajdonos úgy látszik egy bizonyos - vezetéknevét fel nem tüntető Antonius volt 1785-ből; beírta nevét egy bizonyos Mail Erasmus (?) is; végül a költő, azaz Pilinszky kék tintával írott possessor-bejegyzése a szennycímlapon olvasható egy korábbi kivakart név helyén: Pilinszky János 1951. A könyvet sokat forgatták. Figyelemfelkeltő jelzés több is elkülöníthető mintegy könyvjelző helyett: legelsősorban az alsó vagy felső sarok behajtása, nevezzük őket - már csak az előbbi Bach-hasonlat kedvéért is - alsó és felső fülnek, ezek nagysága különbözik, föltehetőleg aszerint, hogy az illető, aki behajtotta mennyire tartott fontosnak egy-egy ilyen kiemelt helyet. Másodsorban vannak ceruzás bejegyzések is. Ezek részben a latin szöveg magánhangzóinak rövidségét vagy hosszúságát jelölik, a verstanból ismert félkör, illetve vonás alkalmazásával. Szerepük meglehetősen rejtelmes; arra nem lehet gondolni, hogy valaki ezen tanulgatta volna a latin lexikát, hiszen a jezsuita iskola alsó, grammatikai fokán még nem juthatott diák kezébe Kempis. Inkább arra lehet gondolni, hogy egy későbbi, tehát a latin nyelvből egyáltalán nem biztos olvasó próbálgatta a könyv prózaversének hangos olvasását, mint ahogyan szokás is volt Kempist recitálni. Ahol pedig nem volt biztos a magánhangzók minőségében, ott ceruzajeleivel segített magán. Nagyon könnyen lehet, hogy ez az olvasó maga Pilinszky volt; tudjuk, hogy nem volt valami híres latinista, viszont, ha valamit nagyon el akart olvasni, hihetetlen szívósságot tanúsított, akár a nyelvtan tanulása, vagy a szótárazás szintjén; gondoljunk csak arra, hogyan esett neki egy kis szótárral felfegyverkezve Simone Weil lefordításának. Egyébként amennyire megállapítható, a jelölésre használt ceruza is más minőségű és durvább rajzú mint a hátsó borítón régi possessor-bejegyzésre használt irón. Ami az ún. fülek attribulálását illeti, nemigen tudunk mit kezdeni velük; hajtogathatta őket Pilinszky, de természetesen egy régebbi tulajdonos is. Mindenesetre, ha ez utóbbi az igaz, akkor is - mivel Pilinszky mint utolsó előtti