Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

TASI JÓZSEF: „Zárás és nyitás az utolsó fejezetre?" (Korszakváltás Pilinszky költészetében a hatvanas-hetvenes évek fordulóján)

Véleményem szerint Pilinszky Utószó című verse nemcsak az Apokrif de egyben költészete második korszakának is az utószava. Maga a Nagyvárosi ikonok ciklus a mind rövidebb versek, illetve/és a teljes elhallgatás felé vezet. De a ciklus időben is utolsó, 1968. és 1970. között írt darabjai (A hóhér naplójából; Merre, hogyan?; Szent lator) a harmadik korszak előhangjaként vagy akár nyitányaként is olvashatók. A Merre, hogyan?-ban a Nagyvárosi ikonok „örökvizes monstranciája" összetört szentségtartóként tér vissza, de - és ez a váltás biztos jele! - olyan töredék/törmelék ez, amelyben a tenger hömpölyög! Pilinszky költői megújulásából a Szálkák (1972) mellett még két új kötetre - Végkifejlet, 1974 és Kráter, 1976 - futotta. A költő a hetvenes évek közepén elhallgatott. 1978-ban megismerkedett Ingrid Ficheux gitárművésszel, akivel két év múlva egyházi házasságot kötött. Már idéztem Kocsis Zoltánt, aki szerint Ingrid volt az első nő a költő életében, aki minden szempontból illett hozzá. Ugyancsak Kocsis Zoltán figyelmeztetett, hogy Pilinszky, bár nem írt 1975 után verset, így Ingridhez sem, de Válogatott művei 1978-as kiadásában az 1948-as Mire megjössz című költeményét „utólag" Ingridnek ajánlotta. Elképzelem, mi történhetett volna, ha Pilinszky nem hal meg viszonylag fiatalon. Ez esetben hallgatása évei után egy újabb lírai korszaka, költői megújulása is bekövetkezhetett volna! Talán prózaíró korszaka, mely engem tömörségével, présbeszorítottságával a Harmadnapon nagy verseire emlékeztet, szóval e korszak lezárulása ismét erőt adott volna a lírikusnak. Talán. E feltételezés nem egészen légből kapott. Pilinszky 1978. december 11-én így vallott Szilágyi János mikrofonja előtt: „amíg a tudós egyre többet akar tudni, az író újra és újra semmit se akar tudni. Tudnillik ez az az út, hogy újra, elsődlegesen tudja kitapintani azt amiről ír [...], valószínűleg a hallgatásaim ezért vannak. Én szigeteket írok és közben ott a tenger, és hát legalábbis idáig nem várakoztam hiába, mindig megjelent ez az új sziget." Krassó Lászlónak 1980. június 16-án nyilatkozott. Hosszú ideig nem írt (verset), de nem bánja. Szerinte „Shakespeare esetében a legnyilvánvalóbb, hogy hirtelen a csúcson elnémul, és nincs tovább. [...] Majdnem úgy mondanám, hogy egy életműnek akkor van vége, ha fejünkre esik egy tégla. Ez történt Schuberttel, Mozarttal és ez történt József Attilával, és az életművüket egyáltalán nem érezzük befejezetlennek." Még sokáig folytathatnám. Idézhetném például Lator Lászlót, aki szerint Pilinszky, aki „a hatvanas években megváltoztatta költészetét és egy modern, nyugat-európai nyelvet hozott létre, idővel ezt az új, fogalmi költészetét is felélte." Magam inkább Pilinszkyvel tartok. A költő szigeteket írt. A Szálkák - Végkifejlet - Kráter összefüggő szigetvilág. Aztán..., az élet (és a mű) véget ért a következő sziget elérése előtt.