Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - VASADI PÉTER: Pilinszky Jánosról

hogy egy-egy helyzetben túlzó a szava, a magatartása, a hangja, a mozdulata. Nem túlzó. Egyszerűen mindig »belülrol indult«. Elmondok egy történetet. Ijjas József kalocsai érsek egy ízben meglátogatta a szerkesztőséget, amelyben Pilinszky dolgozott. Az érsek hajós-apa gyermeke volt, bunyevác, maga hajón született. Hatodik gyermek, kedves, kedélyes ember, XXIII. János pápa típusú főpap. A szerkesztőség tagjai úgy viselkedtek, megilletődve, ahogy tudtak, egyikük mélyen meghajolt, a másikuk ügyetlenkedett, a gyűrűcsók körül apró körülményeskedés támadt. Volt, aki mereven biccentett, más kifejezte hódolatát. Pilinszky szemrebbenés nélkül figyelte az érseket, sokáig. Amikor a főpap távozni készült, megállt a költő mellett, és félhangosan azt mondta neki: - O, kedves János!... Pilinszky álltában a székét félreperdítette, megfogta az érsek kezét, mélyen meghajolt, nagy méltósággal megcsókolta a gyűrűt, az érsek a költő tarkójára fektette a kezét, így maradtak pár másodpercig. Atya-megáldotta tékozló fiú volt. Köpenyt, aranyat, gyűrűt neki. Fogta az érsek könyökét, így lépkedtek kifelé. Introitusz. „Ki nyitja meg a betett könyvet? / Ki szegi meg a töretlen időt?" Ki mer ilyen provokatív módon kérdezni a magyar költészetben? Ez az ő élethangja. A kérdést megfejelő még élesebb rákérdezés. „És ki nem fél közülünk? Ki ne félne?" Amikor a - költői... - kegyelem átemeli félelmein, izzóan félelmetessé válik az, aki annyi mindentől félt. „A bárány az, ki nem fél közülünk, / egyedül ő, a bárány, kit megöltek." Vakmerő félénkség a költőé, kitéve a változások hányattatásainak. „Mi történik, mi is történik / minden tettünk boldogtalan / és irtóztató ideje alatt?" (Kőfal és ünnepély) A boldognak érzett tetteinknek is irtóztató idejük van? A Keresztre feszített állóidejéből telik ez az idő is. Mit értett Pilinszky tetteken? Cselekedj ük-e tetteinket vagy elkövetjük? Tett-e az eszeveszett aktivizmus örökös nyüzsgése? A Vacsora. „Ismeritek a megterített asztalt, / »a kihűlt tálak közeit«,"; gyermekkorunk csöndes ürességében a töprengést, hogy miért késik a vendég? , jól tudjátok mindannyian a leckét, / mire gyűltetek össze hát?"... Ez a kérdés most nekünk tétetik föl. Az „Intelem " evangéliumi határozottsággal tolja félre hamis biztonságunkat: „Ne a lélegzetvételt. A zihálást. / ... Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd." Ne csak az egészt, a töredéket; miért? Mert ő maga oly esendő lévén, megismerte az alkalmatlanok kitaszítottságát, az esélytelenek hosszú hallgatását, a kérdezetlenek, árnyékban élők dadogó sietségét, mikor végre megszólíttatnak. Talán - itt is - arra késztet, vegyük komolyan az irgalmat, irgalmazzunk. És itt van ez a föloldás: „Arra figyelj", mert azért minket se ítél el, minket se beszél le magunkról: „Arra figyelj, amire városod, / az örök város máig is figyel:" - fölismerés, segítség, bizalom hit; „tornyaival, tetőivel, / élő és halott polgáraival." A Minden lélegzetvétel-ben: „Különös, hogy a tenger halhatatlan, / holott minden hulláma végitélet." „Mint a füvek lemondó élete, / mint a halandók egy-egy szívütése, / olyan lehet végülis a dicsőség, / Isten nyugalmas boldogsága." A titok az ember számára abban van, hogy belső csöndjében fölismeri: a letaposott