Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

BALASSA PÉTER: Semmit se látni (Látnak s láttatnak-e Pilinszky látomásai?)

ismereteid sorába jut, az nem az Isten, éppen azért nem, mert ő nem ez vagy az... Isten az igazi fény, s ahhoz, hogy ezt lássa valaki, vakká kell legyen... (Pál) látta Istent ott, ahol az összes teremtmény semmi volt... Az volt a jele annak, hogy az igazi fényt látta, hogy semmi sem volt benne. A fénnyel nem akart kifejezni semmi mást, mint azt, hogy nyitott szemekkel sem látott semmit. Azáltal, hogy semmit sem látott, az isteni semmit látta... Egy mester azt mondja, hogy a szem akkor lát minden színt, ha a legmagasabb rendű tisztaság állapotában van, ahol nincs benne szín egyáltalán. S nemcsak ott, ahol minden színtől mentes, hanem itt a testben is, ha színeket akarunk felismerni, szemünkben nem lehet szín. Ami maga híjával van a színeknek, annak segítségével látunk minden színt, s még akkor is így lenne ez, ha az, amivel látnánk, a lábainknál lenne... Ha a lélek Istent akarja megismerni, vakká kell válnia."

6 (Kiemelés: B. P.) Pilinszky költészetének, különösen a Harmadnapon című kötetnek egyik gyűjtőszava a látni, látjátok, látom, látja; ám szinte kivétel nélkül az imént megadott értelmezési tartomány szerint. Nem külső látás, hanem a kimondott tárgyakon keresztül a semmi belső látása ez. A dolgok, a tárgyak fosztottsága, szegénysége, nem-képszerűsége adja a semmi imaginációját. A visszahúzódó Teremtő és a felfoghatatlan könyvet megnyitó Bárány közötti, látható világ akár a semmi. Mégis, csak ezt látjuk, csak ebben látunk, vakon. Próbáljuk mindezt egyetlen, habár a legnagyobb példán keresztül érzékeltetni. Az Apokrif '(1954) példája ez. A tanú helyzetében lévő egyik beszélője a versnek olyan belső látomásokról ad hírt, amelyek nem láttatok, nem látványosak: „és szólók én, mint éjidőn a fa." "...őrzöm tovább e vonulást, a lázas / fácskákat s ágacskáikat. / Levelenként a forró, kicsi erdőt. / Valamikor a paradicsom állt itt. / Félálomban újuló fájdalom: / hallani óriási fáit!" A látvány éppen azáltal válik tanúságtétellé, tanúsággá, autorizációvá, hogy képeit nem látni, hanem a hallani óriási fáit oxymoronján keresztül - minden megfordul: a forró, kicsi erdő, a lázas fácskák és ágacskák nem leíró, hanem égő, ropogásukban hallható paradicsomi fák. A paradicsom: nem elveszett látvány, hanem kezdet és vég története, örökké befejezhetetlenül. A fák, a bot, a léc - jelzőoszlopai a tanúságnak, a lázas fácskák összetétel visszacseng a vers 2. részének vége felé megjelenő „Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, / és mozdulatlan égő ketrecek" soraiban. Ezek viszont ugyanabból a költői sűrítményből származhatnak, mint amiből az 1. rész „vesszőnyi fák" jelzős szerkezete. A vesszőnyi, a metsző, a geometrikusán vonalszerű, a színtelen másik jelentéskörében a létezés végső szegénységének és pusztulásának jeleként komplikáltán megvakított összefüggésekhez és látvány-megvonásokhoz jutunk a versben: „Nincs semmije, árnyéka van. / Meg botja van." „Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. / Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. / Fáradt vagyok. Kimeredek a földből." Illetve a háromszoros emberlátás, a „látja" felől: „Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam kövön és kerítésen. / Lélekzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben." Végül a Dosztojevszkij-közeli kisgyermek-metafora, összefonva: az óllal és a szerelmi vággyal merészen, és a radikálisan nem-látók, belső-látók nagyvonalú-