Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - A romterep és járj

Élnek madarak, éltek madarak, nekem, és elmentek és meghaltak, és talán ők is a maguk romterepéről kerültek hozzánk, sántán, vakon, félvakon, ellőtt szárnnyal, kilökötten, kihulltan, és ugyan mire emlékezve. Évmilliók választanak el minket egymástól, és nincs hazugsága az összetalálás reményének. Hol én is laktam, s nem lakom, a ház, hol éltem, nem élek abban a házban, és Isten az üres ól csendjével takar be, az eltűntek csendjével, kik vízen és kenyéren is meg lettek volna, de aztán a szívemet követelték, és elvitték, és haláluk után sem a semmi következtetett nekem, neked, nem az következik. A semmi helyett legföljebb a senki, ami nem az, hogy csak sehova ne, csak senkit ne, énnekem ne kelljen senki, sehova, semmire, hanem az ez a senki, hogy így tudtam, így bírtam, így tudok, így bírok egyáltalán életben maradni, romterep és járj. Hogy így élsz, az másoknak még mindig több körbeölelhető majdani meglétet ígér, mint ha belehalnál. De az alapdolgokat ki kell mondani. A senkiföldje evidenciatörténetek magányszereplőiről, szálkáiról. Hogy teljességek is voltak valamikor ők, csupán most ez van velük, egyelőre más nem mondható. Pilinszky János így van ott a magam élete előtti költőpáros, Szép Ernő és József Attila mellett a magamnak életében még ismerhetett Weöres Sándor mellett csakígy az égtájat sem jelölő Nagy Oldalak valamelyikén, többjén. Az ilyesmit el kell mondani, hogy ne hitvány minősítősdi, esetleges emlékezősdi legyen a magunk senki életéből, ami még mindig a viharokra emelt nyárderű halálos-magas reménye. De - parafrázis nélkül - nem vált meg semmi szenvedés, semmi isten nem véd meg, elindulnak feléd a szörnyek, magadra bíz az egyszemélyes, a sokszemélyes pokol, a megbánás, a rettegés, a próbálkozás, és hiába a tegnapi emlék, hiába, hogy mindent megtettél, ragyogtattál, az összes csillag fenn volt, hiába ez. Rád ne találjanak e szörnyűségben! Ne hurcold szét ezt, ne vállalj vele szereplést. Messziről, mint gyertyasor, az ablakok. Háború utáni kis boltok, lementél parizerért, iskolát kerültél, az összedúlt ágy volt este a tiéd, elzsibbadt könyököd, ahogy az asztalt támasztottad. Később akármi pulttól, vályútól elsietsz. Vágyad, hogy társaskodj a vályúban, de utána minden-minek, durvára-fordul, míg elő nem forog a túlfele-újra, igen, az egyszemélyes, a sokszemélyes, a személytelen. Ismertető dolgozatokat írsz, hogy íme, Pilinszky - Szép Ernő, József Attila sorai, szakaszai mindezt kifejezik, és mit mondanak ők neked, róla, anélkül, hogy tenni bárki bárkiért bármit is próbálna. De azért a romterep, az van, és hogy járj, az. Mintha magadat tolnád egy kukában, és te lennél, aki hamut dűt fejedre, zsírpapíros, kartonos, almacsutkás, ecet-alj a-flakonos kisebb zsákokat zúdít, szeméttel megkövez. Magad tolod magad így városról városra, és a tiszta romterep emlékéről álmodsz, amíg bírsz: hogy ott oly tiszta volt, távol a világtól, reményével se, de azért belevágtál, nem az, hogy lássuk hát, mire, csak aztán láttad, még csodák is voltak, és mégis lejárt, hamar, túlnan hamar, erre, és már csak, csak, csak arra, semerre.