Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - SOMLYÓ GYÖRGY: (Több híján) két szó Pilinszkyről

Nem betűrendes név- vagy kronologikus évsorban. Inkább az egyes versek vagy költők közti rokonságot vagy éppen kontrasztot keresve - Vas István Goethefordítás-címének mentén, vonzások és választások szerint. Illyés, Frénaud, Vinokurov, Drummond de Andrade az elején - Michel Deguy, Robert Duncan, Pilinszky János, Octavio Paz a végén. (Ez utolsó párosításnak még külön története és jelentése is támadt. Ezzel folytatom. Ezzel kell folytatnom.) Mikor az Árion 12 1980 karácsonyára megjelent, Pilinszky már kikerült a kórházból, tiszteletpéldányáért személyesen jött fel hozzám kis szerkesztőségi szobámba, a Corvina kiadóhoz. Lementünk egy kávéra a Gerbeaud-ba. Akkor láttam utoljára. Hallottam, hogy újból kórházba került. S egyszerre - mégis hirtelen és váratlan - halálhírét. Ritkán ért olyan megdöbbentő élmény, amely egyszeriben kiváltotta volna belőlem a versírás azonnali kényszerét. Most ez történt. Szívroham című versem az „1981. május 28." dátumot viseli. Azonnal meg is jelent. Majd elhangzott két nyelven, magyarul és spanyolul, 1981. augusztusában, az Első moreliai költői fesztiválon, a mexikói michoacáni Morelia város Morelos Színházában. Ahol őneki magának kellett volna saját verseit felolvasni. Csak halála után tudtam meg, a Művelődési Minisztérium révén, hogy erre az igen jelentősnek ígérkező (s később ez ígéretét be is váltó) költőtalálkozóra ő volt a kiszemelt magyar meghívott. S ugyanakkor tudtam meg azt, hogy helyette én lettem az új kiszemelt. Az említett Arion-számban (No. 12) a versek nem egymagukban, hanem fordításuk kíséretében jelentek meg: a 48 külföldi magyarul is, a 11 magyar valamilyen más nyelven is. A moreliai Fesztiválon - különösen annak számos versmondó pódiumán (vagyis mintegy másodkiosztású „szerepemben") - úgy éreztem, mintha ilyesféle „fordításként" jelennék meg, az „eredeti" helyett. Magunk mellett, valamiképpen mindig is valaki más helyett is vagyunk ott, ahol vagyunk. (Ameddig vagyunk.) (S nem valaki más van mihelyettünk.) A „világbanlétnek" ez is egyik kivédhetetlen paramétere. De ez csak valami érzékeken túlról érő benyomásként él bennünk. Itt ekkor, ebben az esetben, határozottan és - a kézenfekvő magyarázat ellenére: hogy Pilinszky már nem lehet ott - úgy éreztem, mintha saját árnyékom helyett Pilinszky János követné minden lépésemet és gesztusomat. Máskor ki lehet kerülni ezt az érzést. Itt kikerülhetetlen volt. A Mexikóban töltött két hét minden fontosabb mozzanatában (és a nem is „fontosakban") az az állandó képzelgés tartott fogva, milyen lenne mindez, ha ő volna itt - helyettem. (Hiszen én ő helyette vagyok itt.) Az ő arca. Az ő mozdulatai. Az ő hasonlíthatatlan vershangja. Az ő versei. Nem „gondoltam" rá. Ott volt velem. Soha nem éreztem olyan közel magamhoz. Még akkor is, mikor a számomra legfontosabb és, hogy úgy mondjam: helyettesíthetetlen mozzanathoz, a leginkább magamra méretezetthez érkeztem. Először találkozva személyesen Octavio Pazzal, akivel akkor már tizenöt év óta folyamatos levelezésben álltam: mióta - 1965-ben - lefordítottam és megjelentettem nagy költeményét, a Piedra de Sol-t Napköve címen.