Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - „Fénylő folyó a szürkületben" (Pilinszkyről - születésének 75. és halálának 15. évében)

Nagy Caspar „FÉNYLŐ FOLYÓ A SZÜRKÜLETBEN" Pilinszkyről - születésének 75. és halálának 15. évében Első Vigília-beli közlésemet például neki köszönhetem. Kondor Béla halála után néhány hónappal írtam egy verset Égi megbízás címmel, s ezzel járultam Pilinszky színe elé. Az Új Ember szerkesztőségének előszobájában várt. Ez volt az első találkozásunk. A rövid, 13 soros verset cigarettafüstbe burkolózva, ülve olvasta el, csak úgy magának, aztán fölpattant, s akkor ott, teátrálisnak tűnő, széles mozdulatokkal föl-alá járva még kétszer elszavalta nekem. Az elkövetőnek. Az első versszakot még külön is, mint egy túlhevült de lelkiismeretes színész, aki a „Megdarált margaréták lisztje üzente nekem a telet" indító versmondatot azonnal és mohón memorizálni akarná. Álltam megbűvölten és pironkodva. Igazából föl sem fogtam, hogy mi történik. Csak jó volt, nagyon jó! Később gondoltam arra: a menekülés, az eliszkolás lett volna az illő válasz. Aztán beviharzott az átellenben lévő szobába, s mint néhány perc múlva megtudtam tőle, átadta a verset Rónay Györgynek. így jelentem meg a hetvenes évek elején a Vigiliában. Még a nevemet is kiírták a borítóra Szentkuthy Miklós és a Pilinszky által oly nagyra becsült (egy 197l-es kritikájában felsőfokon értékelt) Toldalagi Pál neve mellé. Ehhez hasonló jó érzés - mondjuk így, kicsiny büszkeség - még körülbelül az idő tájt töltött el őszintén, amikor Kormos István 1973-ban egy oldalnyi verssel bemutatott az ÉS Új Hang rovatában, s rögtön kiadói szerződéssel is megkínált. Pilinszky segítségét megköszönni is elfelejtettem, gondoltam, majd később, amikor a művészettörténész Németh Lajos meg Kormos Pista által válogatott, szerkesztett Kondor-emlékkönyv megjelenik, ahová épp a Vigíliából vették át versemet. Nos, ebből a tulajdonképpen kész válogatásból valami buta dolog miatt, akkor nem lett könyv, sőt később sem. A következő találkozásunk a Végkifejlet megjelenése idején volt. Talán éppen a Könyvhéten, 1974-ben. Mondtam, hogy két éve az ÉS-ben olvastam a Tabernákulumok azóta várom kötetben is, s most arra kérem, ennél a versnél dedikálja nekem. Meglephette kérésem, kicsit töprengett, aztán a nevem mellé odaírta a vers legfontosabb sorát: „örökre hó alatt marad" A vers szövetében ez a kitüntetett sor, fénylő szál az egész vívódó gondolat centrumában van. De ha a nevem mellé került, jóslatos tényrögzítésként, akkor is jó helyen... És visszhangzik bennem - lassan negyedszázada - az erre rímelő záró sor bizonyossága és talánya: „ami miatt, ami miatt".