Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - GYURKOVICS TIBOR: „Pirkadó madár"

- Maga biztos ismeri Pilinszky Jancsit... ha már költő. Ott volt kezem között a fej, a szexuális szőkesége, a kétes kettős ágyat betöltő hatalmas comb, a világgyönyör. Néztem és sírtam. Hangtalanul, ömlöttek ezek a könnyek, megállíthatatlanul, simán, folyamatosan. Eszembe jutott Jancsi egyik meséje, hogyan ismert meg egy delejes szőke nőt egy esztendeje, aki táncosnőnek adta ki magát, de francia tanárnő és olyan fölszabadító, „mint a számum..." lebegett előttem Pilinszky hasonlata. „Most tükör által homályosan, egykor majd színről-színre..." * * * 1959 tavaszán két bambatag verssort döngicséltünk magunk elé Kálnoky László napfényes verandáján: „ Ők ülnek a székeken andán, nap ver be az anda verandán... " Meg voltunk dermedve. Le voltunk tiporva, kezünkbe Pilinszky János új kötetével, egymás kezéből kaptuk ki bizonyítékok keresésére azt a karcsú, kis fával ellátott zöld könyvet, a Harmadnapon-t. Elementáris hatással volt ránk, noha sok versét ismertük. Egyszerűen megföllebbezhetetlen volt minden sora. Ami az igaz nagy vers tulajdona: evidenciákat tartalmazott: törvényszerűen úgy volt, ahogy volt. És a rímei! Már akkoriban is divat volt szétírni a verset a szabad asszociációk laza szövetévé és franciául modernülni, ahogy később eme divatnak oly sok áldozata lett a magyar irodalomban a kiválók közül is. S most itt volt ez a pörölyösen rímelő, végső jambusig csupaszított vers, sziklakövek zuhogásával egyszerű halálmenetté dübörgő strófa, amit csak kicsiny, kacér asszonáncok tarkítanak: „idegent - elevened" vagy „mélységeivel - semmiben", vagy a „karám - halál" táncikáival, hogy aztán a legprimitívebb, legegyszerűbb rímek és ütemelő jambusok útján valóban halálmenetté szimplifikálódjon Harbachtól az eliziumi mezőkig, félresodorva a fontoskodó esztétika minden szabályát. Hogy tudott írni Pilinszky! - Kálnokyval csak néztünk. De hogy tudott ülni! Ahogy félrebillent fejjel a Belvárosi kávéházban füstölgött, mint egy maga is éteri cigaretta, maga volt a halhatatlanság. Halhatatlanná ülte magát a kirakatban, az üveg mögött. Biztos voltam, hogy halhatatlan. Mint akit égi krém fed, halhatatlan kenőcs, úgy tapadt rá a verejtékes arcra a mennyei sárgaság. Arra gondolok, milyen kár, hogy egyik legbenső barátja, róla legtöbbet tudó embere nem került ide a meghívottak, különösen a választottak közé, pedig Jancsi biztosan felütné fejét a halhatatlanság ablaküvegei mögül fejhangon kérdezve: „Ennyi költő és mind a másé? Hol van a Szilárd? Hisz van olyan jó író, mint itt bármelyikük! Hozzátok ide nekem a Szilárdot!"