Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - GYURKOVICS TIBOR: „Pirkadó madár"

Çyur^ovics Tibor „PIRKADÓ MADÁR" Látom ezeket a szép és fennkölt címeket tanácskozásunk fölíró céduláján s megrémülök: édes, jó Istenem, hová lettél, Pilinszky Jancsi? Mivé lettél? Hová lettek arcod mákgubói, melyekben gonosz fekete szemekben, tűhegynyi magvakban állt a méreg? Életed mérge, a szabadulhatatlan pilinszkység. Az időtlen mákony, amivel itattad magad Isten szomja ellenében, amivel mérgezted magad tested zárt rendszerének ólomkelyhében. Sosem tudtál szabadulni ettől a mákgubó-méregtől, csak néha illant el a tünékeny Isten hatalmas napkorongjának szippantásában, hogy végezetül elcsorogjon ez a fekete pilinszkység az anyaföld vásott redőiben. Végezetül azt mondaná az Úr: Gyere csak, kis Pilinszkym, gyere ide az ölembe, hadd babusgassalak, hadd ringassalak, fehér gyolcsomba hadd bujtassalak. Kicsi Jancsi, nyugodj. Nem a világ bántott téged, nem a francia fogolytábor, nem Auschwitz, nem Harbach, nem Anna vagy Judit, nem a papa-mama, nem a kis hímvesszők nagy árnyéka, az bántott téged, hogy Pilinszky Jancsi vagy, ez az emésztő mákgubó, ez a magad emésztő Babitsosán szikár alak, akit sokáig, sokszor még nálam is jobban szerettél. Kicsi Jancsim, eleinte talán azt hitted, én, az Úr egy nagy Pilinszky Jancsi vagyok, egy János Isten, aki erős, aki szent, akinek nagyra nőtt a fütyülője. Gondoltad, majd ott, valahol, fent lesz egy nagy Pilinszky János, aki lila glóriában fénylik önmaga feje körül és dicsfényében körül-szereti önmagát, aki megint csak Babitsosán „gyötör olykor, simogat vagy játszik, / hol apádnak, hol kínzódnak látszik", egy fő-Pilinszky János. Nem így lett. Kicsi Jánosom, Jancsim, egyszercsak rá kellett döbbened isteni ön-mérgezésedben is: idegen vagyok. Az Isten nem Pilinszky-származék, más a családfám, vadidegen vagyok. Nincs köztünk semmi lila rokonság, hozzám családilag nem vezet út. A te nagy, Pilinszky János-Istenedhez. Egy idegen férfi a te Istened. Jézusnak hívják s hiába tartod jézusosan félrebillentve a fejed, nem te vagy. Másik, elérhetetlen, játszhatatlan férfi. És akkor megnyugodtál. Nem a te saját mákgubó-mérgeidet kell beleszeretned Istenedbe. Nem a pszichés önfertőzés bűntudatával kell szeretned Istenedet, hanem egy idegen férfit, idegen istent szerethetsz, aki Jézusnak hívnak. Rajongásod minden forróságával, a testedből szabadult mákgubó-mérgek legéteribb desztillációjával, testtelenül. Mint egy tőled idegen regénytörténet főszereplőjét, aki nem te vagy, hanem helyetted van, ahogy mesélted is: az tetszett neked a legjobban a húsvéti szertartásban, hogy Krisztus elkiáltja magát: „Resurrexi" - „Föltámadtam!" - mert, ahogy mondtad, én is föltámadhatok.