Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - FERENCZI LÁSZLÓ: Emlékek Pilinszky Jánosról

Terenczi LaszCó Terenczi LászCó Emlékek Pilinszky Jánosról Improvizálni kellene vagy regényt írni. Improvizálni, hogy azt mondjam el, ami éppen eszembejut legalább kétszáz találkozásunk egyikéről vagy másikáról, 1957 és 1962 között; vagy regényt írni arról a félévtizedről, amely első személyes találkozásunkat megelőzte. Sok-sok lábjegyzet szükségeltetne, és én inkább a lábjegyzeteket mondom el. 1952-ben, Rákosi Mátyás uralkodása idején, indexen vagy félindexen volt a XX. századi magyar és világirodalom nagyobbik része. Ugyanebben az évben apám lemondott szakmájáról, mert ahol nincs jog, nem szabad ügyvédnek lenni. A budapesti Madách Imre Gimnáziumban összebarátkozott egy tucat 15-16 éves kamasz, akiknek a rádiót a londoni és a párizsi rádió jelentette, és nem a budapesti. A londoni és párizsi rádió adásait egyébként éppen úgy zavarták, mint a megelőző háborúban, és csaknem olyan veszélyes volt megkísérelni hallgatását. E kamasz fiúk egyike - én voltam vagy más, teljesen közömbös - az egyik vagy másik óvatossága ellenére is készséges antikvárius jóvoltából rendkívüli fontosságú könyvhöz jutott. Itt a lábjegyzet lábjegyzete szükséges. Ez a bizonyos rendkívüli fontosságú könyv, minden hiányossága ellenére is jó antológia, a legjobbak közé tartozik. Végső soron nem fontosabb, mint minden átlagosan hasznos könyv. Rendkívülivé az tette, hogy Rákosi Mátyás uralkodása idején, 1952-ben voltunk tizenöt-tizenhat évesek. Ha öt évvel korábban vagy későbben lettünk volna tizenöt-tizenhat évesek, talán észre sem vettük volna. Sőtér István Négy nemzedék című antológiájáról beszélek. Maga Sőtér sem értette, amikor a hatvanas évek elején elmeséltem neki, antológiája jelentőségét, pedig szerette azt a könyvét, és sok bosszúság érte miatta. Az index és a cenzúra ugyanabban az időben a különböző évjáratokat különböző módon sújtja. A Négy nemzedék hetvenhét élő magyar költőt mutatott be. A költők zöme ugyan indexen vagy félindexen volt, de többségük nem volt ismeretlen vagy hozzáférhetetlen. Kassák Lajos, Szabó Lőrinc vagy Weöres Sándor művei megvoltak szüleink magánkönyvtárában, ahogy Márai Sándor regényei is. Az óvatos, de készséges antikváriusok is súgtak, segítettek, anélkül, hogy megvágták volna az embert. De az antológiában volt néhány ismeretlen név, mindenek előtt Pilinszky Jánosé. A tizenöt-tizenhat éves kamaszok első olvasásra beleszerettek Pilinszkybe, és szerettek volna többet olvasni tőle, és szerettek volna többet tudni róla. Senki sem ismerte Pilinszky János nevét. Az a magyar tanárunk sem, aki titokban megmutatta a Tücsökzene dedikált példányát. Az az antikvárius sem, aki raktára mélyiből Weöres, Sinka, sőt Márai könyveihez is hozzásegített. Sőt, még az a zseniális üzletember sem hallott a Trapéz és korlát-vó\, akinek legendás első kiadás gyűjteménye a Széchenyi Könyvtár hiányait pótolta ki.