Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

NÉMETH G. BÉLA: A hit hitele

Németh Ç. (Béta A második strófa kibontja ennek az egzisztenciális öregségnek a tartalmát. Kulcsszó itt a kétszeres fogyó és fosztó funkciójú mód- és állapothatározó szó, a „csupán ". A strófa ennek jegyében megismétli, de immár fogyott és fosztott, következmény és jelen, azaz a múlttól, az emlékezettől áthatott jelen állapotában az előző leírásának tárgyszavait: az „arc" itt „lerombolt", a „tenger" itt „ijesztő pusztaságú víz", az „alkonyi grafit" itt „szürke gránitpor", mely az arcon „a pórusok brutális csipkefátylát" mutatja. A vesszavak csupa ismétlés, olyan ismétlés, mely az ismétlés szemiotikai hatóeszközeit bravúros variációs egyszerűséggel használja föl és ki. Az emlékezés ismétlés - az ismétlés emlékezés. De az ismétlés minden alkalommal másult és így másító jelen jegyében megy végbe, a jelen viszont a jövőből visszavetült, másult emlékezet jegyében áll. Itt, a harmadik strófában az első és második eredeztető alaptőmondatának - „öreg vagyok" - alanya melléknév helyett („öreg") elsőszemélyű, immár egyértelműen lelki múltból a jövőre, a jövőből a jelenbe visszavetülő állapotot, létérzetet jelentő visszaható névmásnak adja át a helyét: „magam vagyok". Ez a névmás itt egyben hordozza s társítja az azonos tőből származó magánosság, magány, magányos fő- és mellékneveket. S nemcsak társítja, de végképp ki is szorítja az „Öreg vagyok" testi s életkor jelentését. A negyedik strófában már így jelenik meg az „öreg" szinonimájaként a „magam", majd ennek szinonimájaként az „egyedül", illetőleg főnevesítve a magány", mégpedig az „örökös magány". Ez a magány aztán rávetül a beszélő, a versbeszéd szemszögéből az egész világra. A „magam" névmást ezért váltja föl az „egyedül" határozószó, amely azonban állító, állítmányi szerepet tölt be. Mind a beszélőre, mind a világot jelképező állandó, örök őselemekre: „Akár a víz. Akár az anyaföld." S teljessé lesz a vers legfőbb erejét adó nyelvalkotási, nyelvhasználati tényezője: asszociatív módja és képessége. Úgy tudja a beszédnyelv, a versbeszédnyelv legelemibb eszközeit megválasztani és fölhasználni, hogy azok kényszerítik az olvasót, a hallgatót a melléknévi jelzőket, a határozószavas határozókat, sőt, a magukban álló főneveket állítmánnyá transzportálni, hangsúlyos állítmányként hatni. De itt a Pilinszky-féle nyelvérzékenység, versbeszédnyelv-érzékenységnek is példáját látjuk. Minden nyelvnek megvan a maga előnye s a maga hátránya a többivel szemben. Nyelvünk hátránya - Arany jól érzékelte és sajnálta - az idejűség fokozatainak az indo-germánokéhoz, kivált a némethez képest való szegénysége. Szerette volna pl. az elbeszélő múltat életben tartani. Nagy előnye viszont a névszós állítmány lehetősége és funkcionálása. A határozott kijelentésnek ritka erőt s a beszédnek erős tömörséget kölcsönöz. Pilinszky itt is, más verseiben még inkább kihasználja a magyar nyelvnek, versbeszédnyelvnek ezt az előnyét, tömörséget és határozottságot biztosítva mondatainak. Míg az első strófában négy ige található, a másik háromban csak egyetlen egy ismétlődik, a létige első személye: a vagyok. Ez mintegy átsugárzik az igétlen állítmányú mondatokra is. Azok alanyai is csak egy igazi tulajdonsággal rendelkeznek: üres létezésükkel: vannak. A teljes értelmetlenséggel, céltalansággal te-