Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

NÉMETH G. BÉLA: A hit hitele

iskolák, melyek ideáikra építenek ezidőszerint, akkor még nem voltak oly „szervezettek", gondolatrendszerük azonban már jórészt kialakult. Első hely illeti meg hangsúlyaik közül ezúttal az emlékezést, az anamnézist. Mert a múltra emlékezés alapján kialakult jövőkép visszavetülve befolyásolta, szinte meghatározta a jelen tartalmát, érzetét, érzékelését is. „Az emlékezésnek mindenkor az emlékezettet (az emlékezet tárgyát) bensőségesítenie kell, annyit jelent, hogy azt az emlékező egyre inkább a maga adott lehetőségével szembesítse." De egészen hasonlót mond Bergson is: „nincs emlékezet nélkül, nincs ezek hozzáadása nélkül folytonossága a létnek, a jelen érzelmének, érzékelésének" - „du souvenir des moments passés. En cela consiste la durée". S az élet állandóságát a jelenben és jövőben a múltra való emlékezés tartja meg. Csakhogy, - hangoztatja Kirkegaard -, az emlékezés óhatatlanul és folyvást bűntudatot is hoz, s ennek alanyisága religiozitássá válik. A második maga a jelenlét, a presentia. Már a középkori misztikusok nyomatékosan hangsúlyozták, hogy nem helyi, eseti s testi, hanem egyben és elsődlegesen létidő tartami és lelki-szellemi jelenség a jelenlét, a parusia. Nietzsche „intensives Dasein"-ként fogja fel, s Heidegger is hangoztatja, a Jetzt, a Most nem köznapi tartalmáról van szó. Legerősebben és legsajátosabb an az újmisztikus Bergyajev emeli ki a múltnak a reinkarnáló jelenlét állandósult tartalmában való döntő szerepét, fontosságát. „A múlttal szemben való melankólia, a jövővel szemben való rettenet csak a teremtő aktualitásban múlik". S legnagyobb tragédiának mondja, ha a jelenlét valamely pillanata, folytonos reinkarnálódás helyett az egész életet leköti. Az eddigiekhez még két nevet hozzunk, melyeket a szóban forgó írásaiban maga Pilinszky is nagy nyomatékkal emleget. A Karamazovok Dosztojevszkijéé az egyik, a kései Rilkéé a másik. Nem szükséges ehhez sem azt hozzáfűzni, Kierkegaard milyen nagy hatással volt a fiatal Rilkére, s ez viszont, - mint a religiös megújulásban bizakodók annyian -, „a szent Orosz föld" kereszténységére mily áhítattal tekintett, s zarándokolt oda maga is, s nyomán megírta a Zsolozsmák könyvéi. S azt sem, hogy Heidegger egyik kedvelt költője éppen Rilke, meg azt sem, hogy az egzisztenciálfilozófia keresztény ága mennyire rokonának érezte Aljosa alakjának megteremtőjét, szellemiségét. 4. A következőkben tehát Pilinszky egy olyan versét óhajtjuk bemutatni, amely a belső esemény, történés, az emlékezés-emlékezet, s a jelenlét szellemiség-, lelkiség-alakító kölcsönviszonyát kitűnően érzékelteti. Az Egy arckép alá című vers ez, amelyet a költőről szólván ritkán említenek. Meglehet úgy érzik nem illik belé a költő szankcionált, szakralizáit képébe. Pedig nemcsak az említett kérdés szemszögéből fontos ez a vers. Legjava alkotásainak is egyike.