Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

JELENITS ISTVÁN: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán

partjaira ível át a tekintet. A harmadik ciklus verseiben viszont már a Szálkák ígérete dereng. 1971-1981: Pilinszky János életének utolsó évtizede. Költészetében új korszakot jelent, melynek költői termését barátai és kritikusai különbözőképpen ítélik meg. Vannak, akik úgy látják: ezek a kései költemények csak morzsák az első Pilinszky asztaláról. Mások szerint itt talált igazán önmagára, itt vetkőzött le egészen minden olyan vonást, amit a Nyugat előző nemzedékeitől örökölt. Nem itt kell ebben a vitában állást foglalnunk. Néhány sort mégis szeretnék idézni egy Pilinszky-interjúból: „Valamikor még hiú voltam a versben. Most már szeretnék nagyon nem hiú lenni. A tökéletességigény kövületté fagyasztja a költészetet. Most már majdnem lompos vagyok. Azt is mondhatom: régi verseimet jobb kézzel írtam, most már csak bal kézzel írok. Majdnem ügyetlenül. Akkor mindent látni akartam, most már csak egy pontra figyelek. Mégis úgy érzem, így kevesebb dolgot rekesztek ki. Beléphetnek a véletlenek... Rájöttem, hogy egy rossz mondat a legszebb lehet, vagy a legpontosabb. Hogy szép egy... gárdatiszt, de a baka többet tud a háborúról. Most már bakákat írok."

7 Természetesen: a Szálkák utáni Pilinszky mondja ezt saját Szálkák utáni korszakáról; a Harmadnapon Pilinszkyje ezt a korszakot nem minősítette. Azért magam is úgy gondolom, hogy ha Pilinszky költői pályájának legjellemzőbb vonulatát a szent és a profán metszésvonalán keressük, és ha életművét a nagypéntek és a húsvét körül próbáljuk értelmezni, akkor azt kell mondanunk: az a töredékesség, „lomposság", a tökéletességigénynek az a hiánya, amely a „második Pilinszkyt" jellemzi, egy valóságos „evangéliumi esztétika" formavilága. Egy bizonyos: azok számára, akik hagyományosabb költészeten nevelkedtek, a Szálkák utáni korszak verseinek megértése, értelmezése több nehézséget jelent. Titokzatosabb költészet ez, többet bíz az olvasóra, vagy többet vár tőle. Nem föltétlenül kereszténységet, keresztény asszociációkat, hanem készséget a dadogásra, botorkáló mozdulatok követésére. Ezeknek a verseknek értelmezésében (is) sokat segíthetnek a költő prózai írásai: nem mint magyarázatok, hanem mint akusztikai tér, amelyben a költemények „elhangzanak". Sok-sok példát tudnék mutatni erre. 1970 őszén Pilinszky éppen Franciaországban volt, amikor Mauriac meghalt. Elment a temetésére, és néhány sorban beszámolt róla az Új Ember olvasóinak. Először fiatalkori emlékeit idézi Mauriacról: „Ó tanított meg... a nagy író föloldhatatlan magányosságára." Mert Mauriac az Egyházon belül is sokáig gyanúsnak számított. „Most épp fordítva", fölvonuló tömegek és hivatalos elismerés veszi körül a halottat. „Nagyságának különös magányát a katonai pompa, ha lehet, talán még a kezdőévek gyanakvással teli sikereinél is jobban kihangsúlyozta." Itt következik a gyászünnepség bemutatása: „Koporsóját az Akadémia lépcsőjére helyezték el. Kétoldalt a kormány és az akadémikusok tribünje; szemben a katonai díszszázad; körös-körül a nép gyűrűje.