Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

DOMOKOS MÁTYÁS: Pilinszky prózában

(Domokos Mátyás PILINSZKY PRÓZÁBAN Szeretet nélkül közelítve a világhoz, könnyen érezhetjük értelmetlennek, képtelennek a teremtést. De nemcsak a teremtést, hanem emberi világunk szeretetének a műveit is. Kívülről nézve a szeretet élete megközelíthetetlen. (Pilinszky János: Rejtezkedő Isten. Új Ember, 1965. május 2.) Pilinszky prózában olyan, mint versben. De hogyan lehet elfogadtatni ezt a merész kijelentést, amikor minden olvasója számára oly nyilvánvalóan nem olyan? - Ez a lapidáris megállapítás, mondanom se kell, nem esztétikai értékítélet, inkább egy írói természet működésének jellemzése, és ami talán még fontosabb: önazonosságának a tényét tanúsítja. Műve anyagának, és a műben megnyilatkozó látásmódnak és gondolkodásnak, ha tetszik: világnézetnek műfajokat összepántoló egyneműségét. Természetesen prózának tekintve mindent, ahogy az Úrhatnám polgár filozófia tanára tanítja, ami nem vers vagy dráma; s megtoldva mindezt azzal a kiegészítő megjegyzéssel, hogy ezen belül éppen a szó hagyományos értelmében vett Pilinszky-próza, vagyis amit „szépprózának" szánt, az a legkevésbé olyan, mint a Pilinszky-vers. Pilinszky ösztönösen is osztozott a modern műfajelméletnek abban a tételében, miszerint a művészeti forradalmak korában az irodalom különböző műfajait egyre nyilvánvalóbb cserebomlási folyamatok kötik össze, s ennek a hitének az igazolására szívesen idézte Ted Hughes véleményét, aki „azt mondta, hogy minden jó vers egy jó dráma, és minden jó dráma egy kiváló költeményt" (Nálam létszükséglet volt az alkotás. Nyilatkozat. Farkas P. József hangfelvétele, 1979.), de a műfajok közti válaszfalakat éppen a hagyományos széppróza felé tudta a legnehezebben áttörni; esztétikai szempontból a leginkább vitatható módon elbeszéléseiben és életképszerű tárcáiban, rajzaiban tudta megjeleníteni „egy csecsemő szemével", vagyis az első rápillantás vakító frissességével szerzett tapasztalatait az emberi világról és a létezésről. A hatvanas évek közepén, egészen a Szálkák születéséig tartó elnémulása idején Pilinszky drámai intenzitással élte át ennek a krízisnek a legsúlyosabb fenyegetését: a költői jelenlét-vesztés rémét. „A tegnap éjjel romokban talált. - Jegyezte föl 1964. június 10-én. - Nem tudok írni többé, legalábbis nem úgy, ahogy fiatalkoromban tudtam. Ezzel magányos életem csődbe jutott, de azt is mondhatom, hogy már semmi se takarja el, állja el a halálomhoz vezető utat." Nos, „az örök figyelem, a lankadatlan ugrásra kész éberség ... már-már sze-