Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
TARJÁN TAMÁS: Pilinszky, a színműíró (Gyorsrajz)
<Pi(inszky, a színműíró Két kiváló elemzés kivételével szakirodalmuk is csekély (Tüskés Tibor Pilinszky-könyve egyáltalán nem veszteget szót rájuk). A drámák Pilinszky véleményem szerint három szakaszra tagolható oeuvrejének utolsó periódusába tartoznak. (Első korszaknak tekintem, 1946-48-ig az elképzelt, a virtuális kárhozatélmény, katasztrófatudat, egzisztenciális árvaság korszakát. Másodiknak, nagyjából 1970-ig, a történelembe gyökerezett, az élményekkel igazolt végletes és végzetes létkudarcok korszakát. Harmadiknak az utolsó évtizedet, amelyben ugyanez a katasztrofikus tudatkör már ontológiai szinten szólal meg). Radnóti Zsuzsa szép elemzése - Gyerekek és katonák R. Zs.: Cselekvés-nosztalgia, 1985 - a Költemény című költemény közvetlen nyelvtani analógiájával (is) bizonyítja: e drámák - drámák. Fülöp László kismonográfiája (1977) már a költő életében igen pontos karakterizálást nyújtott a drámai termésről: „Valamennyi radikális elkanyarodás attól a műfaj típustól, melyet Pilinszky János mimikri-drámának nevez, sőt általában eltérést mutat a klasszikus drámák és tragédiák szigorú dramaturgiai törvényszerűségeket követő struktúráitól. A színpadi játékok ősi eszközeit alkalmazó formák jelenlétét s leginkább az oratóriumszerű lírai misztériumjátékok irányának a követését lehet megfigyelni ezekben az allegorizáló jelképi utalásokkal átszőtt, parabolikus elemekkel operáló antidrámákban. Nagyfokú absztrakt stilizáltság érvényesül megformálásukban. Szerzőjük nem ábrázol drámai hősöket, plasztikus jellemeket, individuális figurákat, alakjai bábszerű teremtmények, állapotok és léthelyzetek megszemélyesített szócsövei, kifejező emblémái. Kiiktatja az ábrázolásból a hagyományos értelemben vett konfliktusokat, nem teremt összefüggő cselekménytípusokat, mellőzi a zárt kompozíciós formákat, nem él a dialógus funkciójú beszéltetés lehetőségeivel, a szereplők megszólalásait a tűnődő monológ változataira korlátozza." Drámai művek, megszorításokkal: így összegezhetjük Fülöp mondandóját (a megszorítások azonban nem az epikai elemek túlsúlyából, hanem a lírai természetből és a dramaturgiai puritanizmusból erednek). Tény: Pilinszky még arra sem ügyelt feltétlenül, hogy szereplőinek listája pontosan fedje a drámában fölbukkanó alakokat és hangokat (közelebbről a Gyerekek és katonákban előtűnő Öreg változat-ok és a Hangok okoznak gondot). A szereplők nevei nemegyszer önmagukban eleve oly metaforikusán, ikonikusan teltek, sőt már-már allegorizálok, hogy a név „mellől" nem is igen indítható hagyományos dialógus: az ilyen fokú költői elvontságban nem működik a tradicionális interperszonális párbeszéd. A hősök - „hősök" - inkább magukkal dialogizálnak, illetve monológokat mormolnak, kiabálnak: befelé. Ezek mégsem belső monológok, mert a legtöbbnek kérlelhetetlenül pőre nyilvánosság az osztályrésze (s a közege is). A darabnak alig-alig mutatkozik folyamata. Bármiféle linearitását megtördeli, visszaveszi az erre-arra szeszélyesen kanyarodó parabolikus történet esetlegessége. A szimbolikus szint nem emel magához komplex cselekményt. Radnóti Sándor azt írja A szenvedő misztikus (1981) című könyvében, hogy Pilinszky lírai életművének alapformája és központi formaproblémája a „közvet-