Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SEPSI ENIKŐ: Pilinszky János költészete a hatvanas-hetvenes években és Robert Wilson színháza

A mise első része (Introitusz) az Utószóval kezdődik. Ez feltételez valami előbb voltat, leírtat, elhangzottat, megtörténtet, ami itt már csak utalásszerűén van jelen. Felidéződik - a szavak által. A Harmadnapon Délje télbe fordul, minden rögzül, lelassul (a boldogságig?), élét veszti (a kiáltás sóhajjá hal el), konszolidálódik,

26 miközben ugyanolyan reménytelen marad. Az emlékezet rímbejambusba rendezi a széttöredezőt. A kötetnek majdnem minden versében fontos szerepet kap egy-egy ellentételező szerkezet: „Agóniád, akár a tenger, / megszabadít és eltemet"

21 (A tenger); „A gyémántüres múzeum / közepében egy melltű lángol. / Lerombol és megörökít [...] Lerombol és megörökít I a júniusi délután" (Nagyvárosi ikonok). Ezek a paradoxonok a fenti, paradoxonra épülő passiófelfogással rokoníthatók. A tárgyak mozgása látszólagos. Állnak: „elgurulnak / s megállanak / a mozdulatlan billiárdgolyók" (Kis éjizene). „Minden megállt. / Állt ott egy vasgolyó is" (Van Gogh). De nem csak a tárgyak, minden és mindenki: „Akár a föld, hol mozdulatlan / szárnyalok majd és porladok" (Akár a föld). Az üvegmögötti csöndben (a háttérben, érinthetetlenül, a beavatkozás lehetősége nélkül) lemosdanak ugyan a mészároslegények, mozognak, élnek, de a jelenlét azé, „ami [meg]történt", de „valahogy mégse tud végetérni" (Passió). A képpé, ikonná vált merénylet már mozdulatlan. Ennek a „tiszta történésnek" már nincs egyértelmű időaspektusa, a tett elválik attól, aki elkövette (elköveti), de még attól is, aki elszenvedi. Érinthetetlenné, jóvátehetetlenné válik. Reális múlttá. A tett maga is már csak kellékeiben, külsőségeiben van jelen: „csak a vágóhíd melege, / muskátliszaga, puha máza, / csak a nap van" (Passió); „vesztőhelyek illata", „virágcsokor" (Kis éjizene). Ilyen értelemben a Nagyvárosi ikonok kulcsverse a Passió. A paradoxalitás mellett az ikonszerűség másik jellemzője a nyelvi redukció, a kimerevítés szolgálatában. A nominális stílus az állóképszerűség nyelvi biztosítéka, az előforduló igék is a mozdulatlanságra utalnak. A szakadozott, elemi szintaxis lehetővé teszi a logikai szünetet, a képsorok diszkontinuitását, de méginkább a szemantikai csönd beiktatását. A korábbi kötetek nyelve könyörtelenebb, feltöltöttebb nyelv volt. A nominális stílus a Szent lator című versben kapcsolódik össze legszembetűnőbben a mozdulatlanság képzetével. Az időben és térben bizonytalan távolba mutató névmások és mutatószók alkotják azokat a pilléreket, amelyeken a vers nyugszik, és jelölik ki haladásának irányát, míg megpihenhet az utolsó szóban, az időtlenségben.