Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
JELENITS ISTVÁN: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán
A Harmadnapon kötet versei közül kiemelkedő Apokrif nem is a háborús emlékeket idézi, hanem a háborúból való hazaérkezést: arról a fájdalmas megdöbbenésről ad számot, hogy fizikailag visszatérhetett ugyan a pokoljáró vándor, de régi kapcsolatai mégsem épülnek újjá, mert ő maga nem az már, aki volt. Tanulságos egymás mellé tenni a téma első feldolgozását, a Viszontlátás című költeményt, amelyet a költő kihagyott (aligha kifelejtett) a Harmadnapon kötetből, s a végső nagy költeményt, Pilinszky költői életművének reprezentatív remekét, magát az Apokrifet. A Viszontlátásnak több szava, képe előlegezi az Apokrifet. A költő korábbi verseiben is többször előforduló szabályos, félrímes, ötödfeles/négyes jambusokat váltó szakaszok a sokszor megálmodott hazatérést idézik fel s egy idegtépő kettősséget: mert ez a hazatérés/viszontlátás az s mégsem az, amit a messzeszakadt fiú magában megálmodott. „Tudjátok is ti, kijött vissza?" Hazatért, mégse tért haza, „mindenki mástól elvadultan" kóborol tovább, mert amivé lett, azt immár képtelen megosztani övéivel. Az Apokrif ugyanerről szól, de monumentális erővel. Jambikus sorai szabályos, kemény strófaszerkezet helyett öntörvényű szakaszokba rendeződnek. Az idősíkok egymásba tolulnak: múlt, jelen és jövő, az egész mintha valami különös időn túli, világon túli világba vezetne. A hazatérő története mögé fájdalmas ellenképül odarajzolódik a tékozló fiú bibliai hazatérésének áldott története, de csak azért, hogy annál riadtabban nézzük végig azt, ami ennek a bibliai képnek tökéletes ellentettje. Ott egy bűnös tért haza, pislákoló reménnyel, s otthon ölelés fogadta, ünnepi köntös, újjászületés, apjának gyöngéd, hatalmas szeretete. Itt egy áldozat tér haza, aki a világ bűnének terhét vette magára, s a hazatérése nem hozza meg azt, amiben reménykedett: a paradicsom, a gyermekkor paradicsoma örökre elveszett, az ősi rend, a szeles csillagok otthonos, tiszta fénye helyett „üres világ" fogadja. „Csak most az egyszer szólhatnék veled / kit úgy szerettem... Szavaidat, az emberi beszédet / én nem beszélem... Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam." Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. Nem véletlenül jutnak eszünkbe Eliade mondatai: „...a modern, nem vallásos ember szemében a kozmosz áttekinthetetlenné, mozdulatlanná és némává vált. Nem hordoz üzenetet, nem tartalmaz semmilyen »titkosirast«". 6 Pilinszky előtt nem a kozmosz dőlt össze, hanem a föld sötétült el, abban veszett el a paradicsom, vesztette el az otthon is korábbi szervességét, intimitását. Istenből ezután csak egy tekintet jut el a botorkáló kreatúráig („egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca"). Radnóti Miklós az Erőltetett menetben írta:
