Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

KASSAI GYÖRGY: Pilinszky és Franciaország

Xassai Çyorgy PILINSZKY ÉS FRANCIAORSZÁG Pilinszky életében Franciaország igen nagy szerepet töltött be, sokat járt ott, ott ismerkedett meg Simone Weil írásaival és Pierre Emmanuel költészetével, valamint Sheryl Suttonnal, Jurtával és Ingriddel, akik, mint tudjuk, életének legfontosabb kapcsolatai voltak. Velem, ha jól emlékszem, összesen kétszer találkozott Párizsban: 1971-ben én szerveztem meg egyik nagysikerű előadóestjét, amelyen a magyar kolónia vett részt, Pilinszky maga szavalta verseit, rendkívül átszellemülten, a közönség, ráadásként, a Francia fogolyi kérte. Pilinszky halála után Jutta Scherrer felhívott és közölte, János azt szerette volna, hogy én fordítsam a verseit franciára. Ezt mind a mai napig nem tettem meg, a feladatot túl nehéznek éreztem, most pedig, úgy látom, Loránd Gaspard kitűnő fordításai feleslegessé tennék vállalkozásomat. Pilinszky első franciaországi tartózkodása 1963 nyarára esik, első párizsi képeslapja 1963 június 30-án jelenik meg az Új Emberben. Az, hogy egy ilyen képeslapban egy író mit lát meg Párizsból, legalább annyira jellemző az íróra magára, mint a városra. József Attila párizsi anzixjában az Eiffel-torony éjjel paplanos ködökbe csavarodik, a Notre Dame-ban hideg van és a tetejéről rá lehet látni - öt frankért - a költőre, a rendőr ismeretlen lányokat csókol meg, az illemhelyen nincs ülőke, a borbély gyertyát és spenótot is árul és - a szürrealizmus virágkorát éljük! - a Saint Michelen hatvan meztelen nő dalol az éghez. Márai Sándor több művében hosszasan ecseteli saját Párizs-képét, amelynek uralkodó jegye az idegenség, a kivetettség, a hírhedt francia zárkózottság (egyes megfogalmazásai, mint: „könnyebb bejutni egy francia hálószobába, mint egy francia ebédlőbe", stb. szinte szállóigévé válva járultak hozzá a magyar köztudatban uralkodó Párizs-képhez), később, a Sértődöttekben, a francia mértéktartást és arányérzéket állítja szembe a német nácizmus hisztérikus szerte lenségével. Ebben az összképben megtaláljuk egyrészt Márai egész sorsának előrevetítését, másrészt erkölcsi eszménnyé kiterjesztett stíluseszményét. Radnóti egy lejtős utcajárdára, egy pékre, háztetőkön párzó macskákra és hangzatos nevű metróállomásokra emlékszik vissza. Adynak Párizs a Bakonya, embersúrűs gigászi vadon. Én életem nagy részét Párizsban töltöttem és biztosíthatom a tisztelt hallgatóságot, hogy ahol lakom, Párizs néha kellemes vidéki városka, hétvégekor inkább sivatag, de semmiképpen nem gigászi vadon. Ady viszont saját érzéseit vetítette ki a városra, úgy érezte, hogy itt megbújhat, mint valami rengetegben. Pilinszky képeslapjában esik az eső. „A szín kiürül, mindenki a kapuk alá menekszik, onnan les ki az elhagyott térre. S ekkor, mint egy színpadon, megfoghatatlan jelenet játszódik le előttem. A záporban agyonázott fiatalember tűnik fel, zokogva és vakon az esőtől és tulajdon könnyeitől. Mögötte fiatal nő, egyik karja