Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

JELENITS ISTVÁN: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán

Csillaghálóban hányódunk partravont halak, szánk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap... Beney Zsuzsa gyönyörű tanulmányt írt - Csillaghálóban címmel - József Attila és Pilinszky János csillagainak rokonságáról, s ezzel éppen nem kívánok vitába szállni. De a képek szerkezetében mutatkozó rokonság mögött nagyon különböző hangulati, indulati tartalmak húzódnak meg. József Attila valami fáradt figyelemmel eszmél rá arra, hogy „a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött" (Eszmélet). Ez a tűnődő hang jellemző a Háló című versére is: Idegeim elmerítem mint a hálót, hust fogni s a nehéz vizén könnyű álmot. Szakadt lehet - gondolkozom, az én hálóm. Kiaggatom, megfoltozom. S íme, látom Kiterített, fagyos hálóm az ég, ragyog jeges bogai szikrázón a csillagok. A csillagos ég - elég Kant mondására gondolnunk - ősidők óta a kozmosz törvényeit, rendjét, a benne megnyilatkozó isteni bölcsességet jelentette a költők számára. Pilinszky verse arról szól, hogy az emberiség vergődik a csillagok hálójában: sebez és sebesül. Mintha egy templom vált volna itt valami iszonyú mészárlás színhelyévé. De az utolsó négy sorban különös csend támad. Először az egész költemény első sorának variációja tér vissza: Roppant hálóban hányódunk s éjfélkor talán étek leszünk egy hatalmas halász asztalán. Ezt a záradékot lehet megkönnyebbüléssel olvasni. Igaz, az éjfél az éjszaka legfeketébb perce, de valamiféle beteljesedés is. A talánnal a fuldokló, fojtó, megválthatatlannak tetsző pokolból mintha egy megfoghatatlan, a remény nevet