Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

BENEY ZSUZSA: Én: kadettja valami másnak (Pilinszky János és József Attila)

ról, mely a költői tartalmat, feltehetően a másik forma rejtett hívóhatásának segítségével, saját formájának megtalálásához segíti. A formai jegyek nem felületesen, nem a vers alaki jegyeinek megválasztásában, hanem ennél sokkalta mélyebben, a költői nyelv megalkotásában jelentkeznek. Abban a szemléletben, mely a leírásunktól független objektív világot költői rendszerünk részévé teszi: akár mint az én és a világ viszonyítási pontját, mely a költői én helyzetét végzetesen, és éppen a költészet által végletesen is definiálja, akár úgy, ahogy a világ képei a költői szemlélet hordozóivá válnak. Elsősorban a metaforikus látás természetében. A költői látásmód elsősorban ebben árulja el saját hatóerőinek természetét. Pilinszky első két kötetében főként egyes képeinek, leginkább kozmikus vízióinak metaforikus szemlélete (különösképpen a víznek, az égboltnak, a csillagoknak metaforikus fontossága) mutatja a két költői világkép rokonságát. Nem is csak abban, hogy ezek mindkét költőnél a transzcendens bezártságnak, a börtönrácsoknak (mondhatnók úgy is, hogy Isten és ember szembenállásának) metaforái, hanem, legalább annyira abban, hogy az ember szorongató magányát Pilinszky is éppen ezekben a kozmikus allúziókban ábrázolja. Az én kozmoszbahelyezettsége, mely mindig a teljes világnak, mint űrnek képzetébe történt kivetettség Pilinszky mindkét első kötetének sajátja, egészen a szerelmi líra olyan képeiig, mint amelyek például a Trapéz és korlát c. verset betöltik. Ugyanennek számos jelét látjuk a KZ versekben, az Apokrifban, a Jelenések VIIL 7.-ben, és a Harmadnapon kötet Isten-verseiben is. Nyilvánvaló, hogy itt nem egy képnek, a csillagok képének, még csak nem is a kozmikus belehelyezettség állandó érzetének hasonlóságát látjuk elsődlegesnek. Ezekben a korai versekben - mondhatnók úgy is, hogy Pilinszky első korszakának verseiben, a két költő világszemléleti rokonságát.a létezés e metaforáinak hasonló pszichológiai indíttatása mutatja. Mind a két költő alapvető problémája, életének és költészetének meghatározó élménye a világba-vetettségnek mind a létérzékelésben, mind az érzelmek lecsapódásában megélt végzetes, szavakon túli magánya. Vajon költészete első periódusában Pilinszky számára József Attila ennek a pre formált életérzésnek bátorítója, talán úgy is mondhatnók, példája volt-e, segítője abban, hogy ezt az életérzést, mint egész életének és költészetének meghatározóját, minden művészeti és személyesen érzelmi következményével vállalni merészelje, vagy egyszerűen csak ez életérzések kifejezéséhez segítette hozzá, egy erősen impresszív képzetkör átvételével? Természetesen ez utóbbi sem marad, a lírai költészet sajátságainak következtében nem is maradhat meg a formai kifejezés szintjén. Amennyire a költői szó a költői lélek szavak előtti mélységének spontán feltörése, ugyanannyira, valószínűleg éppen a szó iránti fokozott érzékenység miatt, a megfogalmazás mindig visszahat a még megfogalmazatlanra, az adott pillanatban megfogalmazhatatlannak tűnő létérzékelésre is. A kérdés elsősorban, de nem kizárólagosan Pilinszky további életútja szempontjából tűnik érdekesnek. Első pillantásra úgy látszik, hogy a Nagyvárosi ikonok-kaX kezdődően Pilinszky költészete oly hatalmas for-