Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

CZINE MIHÁLY: Nagy László embersége

és kudarc után mire képes még népünk, milyen magaslatok bevételére. Hitette: mi vagyunk a himnusz. Hitette: a nagyság emberi lehetőség. S győzni is lehet. Még a hallgatására is építeni lehetett. Sugallta: az ember ne adja meg magát, se a bánatnak, se a hatalmasságoknak. Vigye csak a szivárványt, akár egyedül is a hegy magasába. Nagy László költészetre volt predcsztrinálva: verset látott még a fűszálon is, és „csonthártya dobja" tudott lenni minden kínnak. József Attila - elődje a fájdalomban és a lírában - kemény lélek volt és lágy képzelet, szívében elidőzött a tigris és a szelíd őz, Nagy László maga ordas tűz volt és piros őzikecsillag, s mint rokonainak, egyik kezében bárány, a másikban balta. Krisztusi szeretettel és indulattal szívében, minden szenvedést értett, minden szomorodotthoz odahajolt, s az élet és halál mezsgyéjén járva Ady ostora után nyúlt, mindig az Elet, az emberség pártján állva. Nagy László a cselekvést tartotta a maga egyik legfőbb törvényének; az élet jobbra igazítását, a világ lakhatóvá tételét; a szabadságban élés lehetőségének a megteremtését. Ennek a cselekvési ösztönnek, elképzelésnek a teljességre vágyó, erkölcsben élő, alkut nem ismerő lírai hős a kifejezője. A „szent és költővitéz". S ahogy a tudomány mondja, ennek a koncepciónak „eleven költői teste a mítosz". Nagy László költői mítosza - ebben az értelmezésben - válasz a kor alantasságára és kisszerűségére is, mítosza „szubjektív szabadság-szinonima, aminek elsőrendű mozgatója és létrehívója a szabadság akarása". E mitologikus költői világmodell centrumában - mondja ugyancsak a tudomány - a demiurgoszi hős áll, aki kiegyenlítői (mediátori) szerepet tölt be, képviseli az élet elvét a negatív erőkkel szemben..." A mitopoetika szerint bizonyára igaz ez a megállapítás s Nagy László költészete így is értelmezhető, - Jánosi Zoltán disszertációja ezt bizonyítja (Háttérszempontok és koordináták Nagy László mitologikus világának egyetemes és magyar irodalomtörténeti értelmezéséhez). De ez a lírai hős Nagy László emberi természetéből is érthető. Nagynak, örömre születettnek és szabadságra érdemesnek tudta az embert. Mindent igenelt, ami a kiteljesedését segítette, s mindent tagadott, ami az emberi értékek érvényesülését gátolta. Tisztában volt a dolgok bonyolultságával, a választás problémájával, de úgy vélte, alapvető kérdésekben, erkölcsi kérdésekben nem lehet alku, s azonnal tud választani az ember az igen és a nem között. S amire igent mondott - az emberségre, a tisztességre, az élet jó irányú alakítására -, ahhoz mindvégig hű marad. A hűséget vallotta a cselekvés mellett élete másik nagy törvényének. „Rágd a számba, hogy nálunk törvény a hűség, a jóság, hogy aki a sátrát eladja, megveszi koporsóját" - írta 1956-ban, nagy megrendülése idején. Később a Versben bujdosóban is motivál a hűség: „... ítélsz a hűség tövisei közt / és holtig a hűségtől nem menekülsz". A hűtlenség napját legfeljebb álmodhatta - hogy posztját feladva, állj majd a söntés szentjei között, félvállra akasztott kabáttal, két kézre fogott pohárral; emberségből, ha száz évig élt volna, akkor sem bírt volna kivetkőzni. Dühei nem csitultak, zászlói nem békültek; minden időben ember maradt. Haláláig írta az emberség, a fekete árvaság és a kénytelen szerelem csillagos énekeit. Hűséges volt mindvégig álmaihoz, az érzett és vállalt küldetéséhez, fényes eszméihez, a szülőföldhöz, a szerelemhez, a magyarsághoz, a harangok szavához. Az induló Kilencekben is azt tartotta a legfontosabbnak, hogy hűségesek. Hűek a