Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

NAGY LÁSZLÓ: Éjfél; Márciusi szél; Húsvét táján (A költő nyomtatásban megjelent első versei)

Húsvét táján Langyos a föld, lusta párák kinyujtózva égre kelnek, partok között kis csobogó, csecsemője a réteknek, sarlóhátú sekrestyéssel öt falunak jámbor papja barkát szedett, mert itt van már a virágok vasárnapja, pirosszemü tapsi nyulak makognak és párosulnak, kicsi birka születik most, mert húsvét lesz: kell az úrnak, a föld fia csak szántogat, sorokat húz régi könyvbe, tükröspartú barázdában himbálózva jár az ökre, s tán így beszél: ez a dolga a parasztnak, az ökörnek, sír az iga, hull a könnye a Busának, a Sörösnek, lógókapcás rossz gyerekek, husángokkal határt járnak visítozi'a vánszorognak nyalkájában a lapálynak. (Ezüsthéjú sovány nyárfáik, gyertyaszálként állnak ottan, Pacsirta hull csukott szárnnyal a kékségtől elkábultan.) Emlékezem: lelkem egén Krisztus képe, a szomorít, piros palást, karcsú nádszál, vércsorgató vadkoszoríi, látom én a Golgotát is: a csődület lármás harang, szűz Mária úgy piheg, mint ájuldozó fehér galamb, Magdolnának hosszú haja véres már a bűntudattól, szent Jánosnak szőkesége elbágyad a szánalomtól, a többiek elszaladtak, elhagyták az istenüket, sírnak most a sötétségben, vakargatják a fejüket, szürke égen villámostor, a föld sarka megcsikordul, meghőkölnek a vadak is: Krisztus feje félrefordul... (Zöld zacskóban volt ama pénz, amit Júdás nyakon kapott, Vérré is vált tenyerében, nem nyalták ki azt főpapok.) Azur párnáin ül most az Úr, a homlokán szép szivárvány, ujjaiból ezer sunyi tejet szopik, mint a bárány, s míg mi szántunk, a nyomunkban mérges kígyók hullámoznak, ostorunknak sudarára sisteregnek, sustorognak, jaj! jaj az Isten jó az égben, mozdulatlan nagy szakállal, s szent nevében fenyegetnek förgeteggel és aszállyal. (Népi Ifjúság, 1947. ápr. 6.1.)