Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „Vállamon a bárányos éggel..." (Bibliai motívumok Nagy László költészetében)
legrelevánsabb. E prózavers visszaemlékezés egy kontúrjaiban még éles világra, ahol erkölcsi érték és bűn egymástól élesen elkülönülnek. A lírai én képviseli a tisztaságot, jézusi vonásai vannak: gyermeki, áldott, boldog, virrasztó, tiszta, hálás, ragyogó. A vele szemben álló gonosz attribútumai: zsarnok Heródes, gyermekgyilkos, fekete szél hozta, Krisztus-tövis a sarkantyúja. Két, végletesen elkülönülő erkölcsi pólus jelenik meg bennük. A lírai énben ott a változtatás szándéka is. „Térdemre hajtván fejemet, vártam, hogy leüljön mellém, s majd én megértetem vele a dolgokat." A szándék azonban ellehetetlenül, a bűnt szenvtelenül követi el a másik, megsemmisítve a legnagyobb értékeket: „Dördülések sorozatban. Látom a füstben lerogyó lovakat, ő pedig az enyémen cl, tébolyultan sarkantyúzza... Megtudtuk, hogy hamarosan a csillagvizsgálót vakította meg. Belelőtt a ló homlokánál szélesebb lencsékbe, a domború, remekül csiszolt pupillákba." A versben több helyen találunk utalást az Újszövetségre. Az alaphelyzet: a társak alusznak, a kínzóeszközök közel (Krisztus-tövis, Heródes), a bűnt egyedül a kiválasztott látja (gondoljunk Dsida Jenő Nagycsütörtök című versére!). A közvetlen cselekvés nem ér célt, a vers utolsó sorainak értelmezése a motívum szempontjából: a jézusi élet immanenciája átlényegítődik a versben általában. „Kérded, hogyan lehet élve elviselni ennyi keserűséget? Tudd meg, hogy én csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok. Egyébként halott vagyok." Tehát a világ a közvetlen cselekvő magatartással nem változott meg, más lehetősége nem marad a költőnek, mint felülemelkedve a tragédián, önmaga átlényegítése a versbe, s ez a jelképek szintjén az eucharistia. (A meghasonlott Balassiban is az a hit van meg, hogy ő a mindenség fia, a mindenség mágikus versíró hatalma által igazolt képviselője: „Szent vagyok, köllővitéz, akit sebein át / gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla / kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán, / valakihez pirosa áttör az időn s ködön." - Balassi Bálint lázbeszéde.) Hasonló (ön)stilizációnak lehetünk tanúi olyan versben is, melyben első pillantásra nem észrevehető a Krisztus-emblcmatika, a tüzetes olvasás segítségével, a vers mélyrétegeiben azonban mégis meglelhető, mint a Műiét anyánk szemén ciklus egyik időversében, a Császármetszésben. A vers központi metaforája - mint Kiss Ferenc utal rá - a perzsabunda eredetének képe: császármetszéssel felhasítják „méhét az anyabáránynak. // Lészen a vak magzat bunda..." A művelet - a mindennapisággal, a látszattal szemben - értékel pusztít: mind a vak magzat, mind az aranybárány civilizált brutalitásnak esik áldozatul. A vers kontextusában felerősödik az áldozat által konnotált biblikus-keresztény jelentés: a keresztény áldozat (eucharisztia) az utolsó vacsorának, illetve Krisztus kereszthalálának és feltámadásának szimbolikus megismétlésére és jelenvalóvá tételére, ha tetszik: mindenkori újraartikulálására szolgál. Itt, a versben: kifent késsel fölhasítják a nyomondt jelent. A „lészen" keresztyén kontextusa a Hiszekegy régi (protestáns, református) szövegváltozata, a hitvallásnak Krisztus paruziájára vonatkozó tétele („onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat"). Eszkatológikus értelmezésben a jelen: „a rejtetten már most jelenlevő és végérvényes jövő", az utolsó vacsora: a-„végleges vigasság - a feltámadás, üdvözülés - előlegezése" is 17 . A vers a jelennek ezt az értelmezését parafrazálja: „ majd-ból a lelet ilyen", de az „áldozat" értéke visszájára for-
