Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

JÁNOSI ZOLTÁN: Nagy László mitologikus költői világa

szúrd erőknek, amelyek - kafkai, bccketti modulációk betöréseként a világ cirkuszi kreációjának irányítójaként jelentkeznek (Anteusz, Elhullt bolondok nyomán, Tűnődés nagy szerelőkről...). A cirkuszi világmodell viszont, amely a mítosziba tör, annak a helyét próbálja átvenni, sohasem vidám, hanem komor, véres tragédiát leplez (voltaképpen a Kádár-kor álságai és valósága tükröződik benne). A cirkusz jelenségvilága pedig (farsang, orgia, porond, süket tömeg, kiszolgáltatott művész stb.) a világirodalom tanúsága szerint a válságjel,

47 s a mítosz erőteljes átalakulását, a nyers és hétköznapi valósághoz igazodó művészi törekvések helyfoglalását jelzi. A groteszk-abszurd ugyanakkor nem képes végleg kiszorítani a korábbi mitologikus világképet, megjelenése a kései líravilágnak csupán egyik, de fontos vonulata. A két jelenség egyidejűségének, párhuzamosságának lehetünk így tanúi. Számos kései nagy vers (Gyászom a Színészkirályért, Műtét anyánk szemén. Fejfáknak fej fa stb.) a szinte változtatás nélkül megőrzött kozmológiai-heroikus mitológiai rendet sugározza. A Nagy László-költészet utolsó periódusa így jellegzetesen kettős válaszú a létezésre, és önmaga mitologikus küldetésére, mitologikusságára is. Felmutatja az archaikus szférákra mint axiomatikus és immanens emberi létválaszokra támaszkodó eszményt, mint a létperspektíva egyetlen esélyeként értelmezett utat, de e - lírai hőse állal plasztikussá tett - eszményrendszer adott körülmények közötti megtartásának nehézségét, a fenyegetettség irdatlan veszélyeit, fölbomlásának kísértéseit is. Abszurd, mítoszroncsoló vonásai ellenére az életmű végső szakasza egységes mitikus történet lefutási ívébe illeszkedik. Ahogyan a költő megteremti mitikus előidejét ( a Deres majális kötete elejére illesztett átírt ciklusok), úgy zárja le, s teszi mintegy „a mitológiai epikum" szempontjából is kerekké líravilágát. E határozott tudatosságot mutató, de a mitopoétikus reinkarnációból szükségszerűen is fölszökő alakzatban az életmű zárt mítosszá (mitologémává) szerveződésének szándéka érzékelhető. A költő egyben feloldja így az utolsó fázis interferenciáit, kínzó ellentmondásait is: Jönnek a harangok értem című nagy búcsúversében pályaegészét végképp az archaikus mítoszok logikai rendjébe ágyazza. Nem adja meg magát „az idegen erőknek", nem válik abszurdabbá sem, fenségét az önként tett, a küldetés befejezését jelző önlebontás gesztusával („vetkőzöm a húst, a csontot..."), illetve az archaikus héroszok messzi útra távozásával, annak képi imitációjával a legválságosabb időben, a megroskasztó végszakaszban is elemi erővel állítja helyre. így a pályaegész szempontjából végső vonatkozásokban visszaemeli a tragikum elvét, a legszorongatottabb helyzetben is az emberi perspektívát hagyva itt örökségként a „meghaló és feltámadó istenség" allúziós képzetében, egyszersmind egy látens archaikus hőseposz kontúrjaival telíti visszamenőleg is, ( itt fokozottabb ráismertetéssel) életművét. A Nagy László-i hérosz úgy vesz búcsút a létezéstől, mint egyik legrangosabb rokona, az öreg Vejnemöjnen, amikor küldetése befejeztével hárfáját hátrahagyva („elejtem a verset...") elevez innen „a legfelső földanyáig", „a legalsó éghatárig", („Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országúinál is hosszabb kova-szagú útra..."), utolsó dalában énekelve ki küldetése értelmét, a visszatérés reményét, s