Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TÜSKÉS TIBOR: Nagy László: Inkarnáció ezüstben

három mássalhangzó kerül egymás mellé, nem a betű szerinti, fontoskodó, hanem a köznyelvi ejtéshez ragaszkodik: jelentkezzenek helyett jele/7//:ezzenek - mondja. Hanghordozása nem rossz értelemben vett szavalás, de nem is szürkíti prózává a szöveget. Az előadás tagolása pontosan követi a vers szerkezeti egységeit, szakaszait. Ahogy a tipográfia a szemnek jelzi az eltérő tartalmú részeket, az előadás, a megszólalás is más a monológszerű és a figyelemfölhívó részekben. A monológokat mindig alacsonyabb, mélyebb hangszínnel kezdi, majd egyre följebb emelkedik a versdallam íve. A figyelmeztetések viszont oly idegenül hangzanak, mintha hangszóróból hallható, háborús fölhívások, katonai utasítások, veszélyhelyzetben elhangzó parancsok lennének. Itt a költő hangja elidegenítő, valósággal eltorzul, taszító, ellenséges lesz. A harmadik felhívás utolsó, fenyegető parancsát, a vers utolsó sorát - „FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ" - a költő szótagolva mondja, olyan töredezett nyomatékkal, ahogy az íráskép azt nem is jelzi. A költő versmondása abból a szempontból a legtanulságosabb, ahogy a sorokat tagolja, illetve ahogy az összetartozó részek egybekapcsolását, az enjambement-okat megoldja. Nagy László ugyanis a versben írásjeleket igen takarékosan használ: pontot, pontosvesszőt sehol, kettőspontot egyszer, vesszőt ritkán és mondatkezdő nagy betűt csupán a három monológszerű megszólalás (a vers 1., 3. és 5. részének) elején. A gondolathatárokat illetve az azonos mondatrészek összetartozását, a különféle írásjeleket szünettel vagy annak hiányával, a dallam megemelésével, mcgkunkorításával vagy leejtésével érzékelteti. Jellemző, hogy a tiltó és tagadó szók (ne, nem, nincs) zeneileg mindig nagyobb nyomatékot kapnak, mint nyelvi környezetük. Ugyancsak nyomatékkal hangsúlyozza az alliterációk jelenlétét. Nagy László versmondása annyira szövegszerű, a vershez tapadó, értelmező, hogy csaknem fölér a hiteles műelemzéssel; szerényebben fogalmazva: ez a versmondás sok tekintetben megkönnyíti a vers értelmezését, ez a szövegmondás a vers megközelítésének egyik eszköze, lehetősége.