Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - TÓTH ERZSÉBET: „Nem fájt semmi, csak a lélek."

De hogy merevít meg delelés még romlatlan madár a májam gyöngy még bennem az elrendelés hogy a bolondok útját járjam. Olvashatjuk-e nyugodtan, karosszékünkben hátradőlve, gyönyörködve ezeket a sorokat: Gúny bitangol akár a járvány, beront a tűzhelyhez akárhol, rendelkezik mint nyegle ficsúr, utálattal mindent kirámol, szabad kéz bóvlit virágzik, országutat ír nyála, kitúr, kitaszít a házból, hazából. Vagy a Latinovics Zoltán emlékére írt sorokat: s lám nem dőlt össze a színház, az lett megint ami volt, noha nincs már Hamlet, de van ki egy életet pitizve kitölt operett-kutyaként s bosszút nem áll. Aranyos meg édes nyár van s béke, minek ide tébolyult Színészkirály? Ezzel be is fejezem miniatűr antológiámat Nagy László számomra legnyugtalanítóbb soraiból, melyeket azóta sem tudott senki túlszárnyalni. Jöhettek mások, jöhettek divatosabbak, akik jobban megfelelnek a korszellemnek, de az ő tündöklő szigorúsága, okossága, erkölcsi tartása azóta is hiányzik nekem. Igen. A zsenik mindég elmennek időben, mi meg élünk dermesztő hiányukban, kísérlet a bánat ellen. Nézzük a sötétszürke pókhálókat egymás tönkretett arcán, állunk riadtan valamelyik táborban. Pedig talán középre állnánk. Mert a táborok között nincs átjárás. Nincs szó egymásnak. A táborlakók csak egymáshoz szólnak. Nehéz elképzelni Nagy Lászlót táborlakónak. Elképzelni őt valamelyik aktuális csetepatéban, vagy kárpótlási jeggyel a kezében. Vagy az Élet és Irodalom szerkesztőségében. Vagy oldalán Szécsi Margittal, amint átveszi valamelyik számára kiutalt keresztet. Inkább ne képzelődjünk. Valljuk be, jobb így nekik, hogy még idejében sikerült megszökniük innen. Nagy Lászlót híres arányérzéke megkímélte attól, hogy élnie kelljen a mi korunkban. A szív tudta mikor kell megállni.