Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - NAGY GÁSPÁR: Nagyon személyes vallomás

féktelen locsogás, szógyalázás, maszlagolás, a történelmi amnéziával párban járó erkölcsi szétesés idején. Tisztán és világosan írta a költőtárs előtt tisztelgő, búcsúzó versében Illyés: „Még parttalanabb a nép nélküled." (Ami majd vigaszt ád) Kínzó a tudás, hogy mily páratlan arányos életművel válaszolt e rettenetes század harmadik negyedében végbement páratlanul aránytalan - hiteket, családokat, nemzeteket feldúló - s igazságtalan történésekre. Ez az életmű erkölcsi izzásával, megítélő szép metaforáival és beteljesedő látomásaival már a költő életében, de halála után még inkább odakínálható volt és lesz a „szimatoló ebeknek". A rókabőrbe bújt kamarilláknak, finnyás akadémiáknak, megszállt egyetemi tanszékeknek. Sőt, ebből következően még a tankönyvírói sivár egyenízlésnek is. Még akkor is, ha tudván tudjuk, hogy az érvényesség (divat) árfolyamai valamivel ifjabbak a József Attila megénekelte nagy és bölcs Dunánál. De Nagy László az égbeemeltek szent derűjével nézi az erőlködést, mert „tündökletesre élezett pengéjével" a hitvány késeket bármikor megfaragja. Erkölcsi keménységén, esztétikai pontosságán kicsorbulnak az újmódi bicskások szándékai. Ez a poézis nem vitatkozik, nem mállik, csak csöndesen ellenáll. Kétsoros remekében a Lehetőségek-ben már előre üzente: „Nyílhat a virág Jöhet a féreg" Kínzóbbnak mégis hiányát érezzük: mert nem volt és ma sincs, aki Nagy Lászlónál érvényesebben ráírhatta volna az elmúlt évtized és a jelen piszkos-szürke vásznaira, vagy a kollektív önfeladás fehér zászlajára a „felzokogó verset, feketében". Nem volt és ma sincs, aki úgy írna „kínt az országos panaszkönyvbe". Barátaim! Itt az ideje, hogy összeszámoljuk a hűségeseket, a még nyitott lélekkel és emberi arccal tüntetőket. Akikért Nagy László a lehető legtöbbet tette, hisz maga volt a Himnusz. És az is marad: Himnusz minden időben. Budapest, 1995. április 13.