Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

CZINE MIHÁLY: Nagy László embersége

NAGY LÁSZLÓ EMBERSÉGE Nagy László költői nagyságáról már könyvtárnyi irodalom beszél, költészetünk immár nyolc évszázados történetében a legnagyobbak - Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila - sorában ünnepeljük, s a világirodalom, a mitopoetika felől közelítő vizsgálatok is „Bartók modelljéhez fogható, folyamatfelismertető, kiteljesítő szintézisnek" láttatják költészetét. Ismeretes az is: a költő Nagy László embernek is óriási volt. A költői és emberi-erkölcsi értékek nála tökéletesen megfeleltek egymásnak. Gyémánt-etikájú ember volt; az erkölcsnek, az emberségnek is óriása. Tudta, vallotta Arany János igazát: „Legnagyobb cél pedig itt a földi létben / Ember lenni mindég, minden körülményben." Ember lenni, emberként az életet végigélni nem lehetett könnyű Arany János idejében sem. S azóta egyre nehezebb. Milliárdokkal nőtt a föld lakossága, de az ember - a költő szavával - egyre kevesebb. Németh László még az „emberbőrbe kötött remekművek"-ről álmodott - de ezek a remekművek nem igen seregesedtek. Olyan időben, amelyről a Krónika-töredék „vérhólyag-ajkú diákja" dadog, még a sok bajt látott atyák sem „csikoroghattak" fiaiknak: a május deres lett, júliusból zúzmarába váltott az idő; olykor még a legjobb tehetségűek gerince is szomorúan deformálódott. Nagy László útja mindvégig egyenes marad. Költészete alakult, módosult a pergő idővel - embersége, hűsége, etikája rendületlen maradt. Szinte attól kezdve, hogy gyermekkorában először lépett ki - „pajzs nélkül" - a télbe. Ady Petőfiről írta okkal -, hogy Petőfi nem alkuszik, nem alkudott. Nagy Lászlóról is így szólhatunk: Nagy László percre sem adta fel eszményeit. A homokos, vizes síkokon átbotozva ment előre, magasra, szikláról sziklára, csillagokról csillagokra lépdelve. Ember marad mindig, minden időben: „Se bölcs, sc büszke / égi-földi virágzás tükre." Ezért is tudott hatalmas tehetségével olyan tüneményes szépet teremteni. Káromkodásból katedrálist épített. S átvitte a szerelmet - fogában tartva - a túlsó partra. Kimondta magát és az élet drámáját; poklot és mennyet és mindent. Hóval meg lánggal bútoros világában a Mindenség halántéka lüktet, de álomi beszédében ott látjuk magunkat is, volt ifjúságunkat, s rég holt apáinkat lobogni a dombon; akik voltunk és akik szerettünk volna lenni... Ami nemzedékének csak töredékesen sikerült - egy nép kincseinek, értékeinek a felmutatása - az nála a legteljesebben megvalósult. Költőként is, emberként is vitathatatlan nagyság volt. Az irodalmi, művészeti élet szomorú szélszakadozása idején is összekötő üzenet tudott lenni a frontvonalak, a széttöredezett nemzedékek és a hadakozó egyesek között, illetve fölött. Már puszta jelenlétével is, ahogy megjelent köztünk kis botjával, földrengéses arca megmentett mosolyával. Hűséges írótársa és barátja, Csoóri Sándor pontosan fogalmazott: Nagy László volt a mi legnagyobb ajándékunk. Jelezte: annyi veszteség