Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

HUBAY MIKLÓS: „Egy égő kard lakik bennem"

ná: az egyre fokozódó csakazértis munkalázban. Az újabb és újabb feladatokat vállalja. Az előbb láttuk. Fordítói munkákkal még tetézi. Szívósan folytatja vitáit. Csakugyan végvári vitézi kedvvel. A magyar írók halála - akármi álljon a halotti levélben - az önpusztítás eredménye. Öngyilkosság. 1964. július 25-én Illyés ír erről fontos dolgokat a naplójában, amely nagyon pontosan vág erre a - mondjuk így Nagy László-jelenségre. „A magyar irodalomból, a magyar életből öngyilkossággal illik kilépni. Akármilyen lesz látszatra a halálom, rendelkezésem - most még világos fővel, testi s szellemi képességeim birtokában -, hogy úgy tekintsék: megöltem magam. Nem a saját érdememből, a világos fővel magunk iránt támasztott igény közt és a lehetőség közt itt akkora a távolság, hogy a hűség itt csak tragédiába torkollhat." Szakmai elfogultságból jegyeztem le egykor ezt a passzust, hogy miben látja a tragikum meghatározását Illyés, azaz „a világos fővel magiuik iránt támasztolt igény és a lehetőség közt"-i távolságban. Most más vonatkozásban idéztem, és hadd olvassak még két mondatot belőle: „Föladatunk a sorstól, hogy ennek kitörését - márminthogy a tragédiáét - minél tovább húzzuk, hogy a teendők ellátását minél tovább bírjuk. De épp ez jár együtt az igény fokozódásával is" - tehát innen a versenyfutás az idővel. - „így hát az égés egyre izzóbb, a jelenetek egymásra következése egyre sürgetőbb valamiféle kifejlet felé." Ez az, amit - egyvégtében olvasva Nagy László naplóját - gyorsított filmnek éreztem, sőt a vége felé egyre gyorsulóbb filmnek, hogy az embernek már belekáprázik a szeme. És hogy nemcsak az egymástól valami „haragszom-ráddal" elválasztott, az oly rokoni Nagy László és Illyés között van itt a gondolatátvétel, hadd olvassak pár ezzel egybevágó sort egy másik elszánt naplóírónak a naplójából, a Rónay Györgyéből. A vége felé írja ő is: „Persze leírhatnék itt egyet-mást ebben a naplóban, mint ahogyan régebben tettem, s mily fontos ez az ember intellektuális életének rendben tartása szempontjából, de hát az idő, az idő, az idő, a régi panasz, hogy milyen kegyetlenül rövid egy huszonnégyórás nap. Pláne, ha meg kell adni a testnek is, ami megilleti, amit annál határozottabban megkövetel, minél jobban rövidül az időnk, és ez a fullasztó, párás, esős, hol forró, hol hideg lehetetlen nyár..." - Itt is ugyanaz az érzékenység az időjárás naponkénti változásaira, amiket csak költők észlelnek és nem a barométerek. És ezzel a gyorsulással jár együtt az említett „elmagányosodás". Rónay Györgyről tudjuk, hogy karácsonykor beköttette az azévi naplóit, és ez lett a feleségének minden évben a karácsonyi ajándéka. Illyésről, a naplóból is tudjuk, és azóta is bizonyos, hogy Flóra valószínűleg naponta legépelte neki, vagy gyakran legépelte neki a naplóit, tehát neki is volt olvasója. De a naplóíró mégis, menthetetlenül elmagányosodik. Én azt hiszem, naplóíróról szól Kosztolányinak rövid kis verse - legalábbis naplóírás közben mindig megszólal bennem. •