Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

HUBAY MIKLÓS: „Egy égő kard lakik bennem"

teljesít; mint Mikes Kelemen Rodostóban, mint Márai Sándor, akinek szigorú szeme rajtunk Salernóból és San Diegóból fegyelmezettebb tartást diktált hazai kartársainak. Azt hiszem, nyíltan beszélhetünk Fodor András ebbeli kultúrhéroszi eredményeiről az „írói brancs"-ban, mióta tudjuk, hogy rajtunk tartja megvesztegethetetlen szemét. A legtöbb naplóíró maga magán is észlelheti e meditativ műfajból rá visszaáramló üdvös impulzusokat. Pláne, ha lemond az azon frissiben publikálásról, csökken benne a hajlam az írói szépelgésre, szerepjátszásra, nem kísérti annyira a siker, az a „nagy hisztérika." Mióta elő-előveszem Karinthy Ferenc posztumusz naplóját, sokkal inkább érzem, hogy jó volna vele találkoznom, mint akkor, amikor ez még lehetséges volt. Lelkiismeret-vizsgálatra késztetnek Illyés naplóiban azok az álmatlan éjszakái, amelyekről csak innét értesülhetünk, azért, mert nappal megbántott valakit indulatában, hevületében. Rónay György naplójában felejthetetlen az a boldog negyedórája az autóbuszon: 1953-ban az ünnepelt Zclk Zoltánnal találkozik, ő, a publikálástól elütött költő. „Nem a pártembert láttam benne, hanem a Gyermekbánat, A lélek panaszaiból volt költőjét." Nagy László ritka boldog pillanatait is feljegyzi a naplójában: Bulgáriában egy önfeledt piknik a folyóparton, másutt Adyt olvas, meg hogy a fia este telefonált... 4. Számomra egész másként hatott Nagy László naplója, amikor először a Hitelben olvastam folytatásokban mint most, amikor nem kis utánjárással (óh magyar könyvterjesztés! az írók Boltjában egyetlen Nagy László könyvet se találtam, a Naplót sem) végül megszereztem kötetben és újraolvastam egyfolytában. A folyóiratban havonként egyszer egy-egy részlet lenyűgözött és vártam a folytatást, mint a régi hölgyolvasók a tárcaregények újabb fejezeteit. Lehet, hogy ehhez a hatáshoz hozzájárult a Hitel-beli szövegkörnyezet. Nagy László naplókrónikája száraz és szikár, mint a szivacs, a tenger nélkül. A folyóiratban azonban ezek a közlések valahogy megtelnek élettel. Ami a naplóban egy félmondat, hogy a Nimródban hosszúra nyúlt az ebéd és aztán pár baráti név kezdőbetűje, az a Hitelben természetes elemébe került, hisz bizonyára olyasmiről beszéltek ott a Nimródban és olyan hőfokon, mint amiről a régi barátok, a versek, tanulmányok a folyóiratban szólnak. A folyóirat kommentárokat, életclemekct sugallt a naplószöveghez. Ha mindjárt a naplórészlet után közölt szárszói beszédben azt olvasom, hogy 1981 és 91 között a hazai magyarság lélekszáma 400.000 lélekkel kevesebb, ezen a döbbenetem visszasugárzik a naplóra, hiszen a naplóban is nyilvánvalóan ilyen dolgokról szóltak azok a naplóban nem közölt végtelen beszélgetések. A kötetben olvasva hiányzik a magyar sorsszinfónia háttérzenéje. Marad egy lecsupaszított krónika, amely tűnődésre nem is ád időt, mintha egy felgyorsított filmet pergetnének a vágóasztalon - valaki szaladgál, fut valami végzetes katasztrófa felé.