Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TERESA WOROWSKA: Nagy László lengyelül

mal, de látunk döcögő, feszengő, stiláris feszültségeket takargató verseket is. Szerencsére ezekből kevés van, de azért megemlítem őket: Csoda-hajszolók, Ordas mondja, Ha döng a föld, Hölderlin vascipői, Virágok térdelnek, Rossz álom, febntár 17. A fő bajuk az, úgy tűnik számomra, hogy a műfordítás ezekben az esetekben túlságosan közel van a nyersfordításhoz. A fordítók valahogy nem tudták igazán megragadni a vers gondolati-képi lényegét, aminek következtében túlságosan is hűségesen fordították, és ebből a „hűségből" származnak azután a már említett stiláris feszültségek: érezzük az idegen nyelvet a versben. Érezzük, hogy fordítás. Az itt említett, kevésbé sikerült versek közül csak egy a rímes - az Ordas mondja. Érdekes, hogy a rímes vagy rímeket tartalmazó versek fordításai általában jobbak. A rím kényszere mintha fölszabadítaná mindkél fordítóban a költőt. A rímtelen versben bizonytalanabbak. Nincs semmi korlát - meddig lehet elmenni annak kockázata nélkül, hogy az értelmezés hamis síkra ne csússzon? A szóról szóra készült nyersfordítás hűséges követése itt biztonságosabbnak tűnhetett a fordítók számára, akik lengyel költők lévén, elsősorban a vers gondolatát, a szerző szándékát, üzenetét tartották szemük előtt. A lengyel költészetben - mint ahogy magában a nyelvben is - nem a kép a domináns, hanem a reflexió. Nagy László fordítása nagyon izgalmas kalandozás lehetett a számukra, de nem mindig voltak képesek úgy megülni a lovat, ahogyan kell. Itt, mielőtt tovább elemezném a fordításokat, röviden kitérek arra, miért nehéz lengyelre fordítani Nagy Lászlót? Mert minden költőt nehéz fordítani, csak mindegyiket más miatt. Nagy Lászlónál a legnehezebb a lengyel fordító számára az újszerű, szokatlan, merész képtársítások visszaadása. Ezekkel nagyon óvatosan kell bánni, mert könnyen válhatnak nyakatekert, ügyetlen, „lengyeltelennek" ható nyelvi szerkezetekké vagy üresen kongó, a kellő asszociációi hozni nem képes frázisokká. Itt a fordító leleménye, az eredetibe való belemerülése, annak sokoldalú „kihallgatása" rávezetheti őt a költő szándékának megfelelő képre, szóra. Ám kell hozzá egy nagy adag intuíció és merészség - és akkor még mindig megmarad annak a kockázata, hogy a fordítás túlságosan eltávolodik az eredetitől. Ezért amikor a képsor esetleg nehezen érthető és zavarba hozza a fordítót, biztonságosabb megoldásnak tűnik számára, ha szorosan az eredeti szöveg mentén halad és az olvasó képzelőerejére bízza munkája gyümölcsét. Csak egy-két példa arra, hogyan szoktak a fordítók „segíteni magukon" nehezebb esetekben: vagy úgy látják, hogy lengyelül valami nem teremthető meg (például »vilagnagy« a Medvezsoltárból), és akkor kihagyják vagy szokványos kifejezéssel adják vissza az eredetinek eredetiségét (»hattyú-bcgyű párna« ugyancsak a Medvezsoltárból, »csíra-ölő« a Menyegzőből, amelyeket a »labedzi puch« vagy a »smiercionosny« szóval adják vissza - szép szavak, kifejezések ezek, de tény, hogy a költők már legalább száz éve használják őket. Van még egy megoldás: a szószerinti. Ez a leggyakorabbi. Példák: »repedt sarku« a Számadás egy pillanatról című versből vagy »kés-fényben verzik« a Menyegzőből. Az első nem érthető a lengyel olvasó számára, bár talán valami gyenge asszociációt létrehoz arról, hogy itt milyen nőről lehet szó. A másik egyszerűen nem hangzik jól. „Idegenszagú". Olyan objektív természetű gond is felmerül, hogy a lengyel kultúrában nem létezik egy magyar fogalom vagy